Végignéztük, ahogy a városokat felemésztik a lángok. A hatalmas gyárépületek megadva magukat dőltek sorra össze porfelhőket kavarva, persze némelyik eget rengető robbanással búcsúzott ettől a világtól. A sikolyok és kiáltások egy pillanatra sem maradtak abba, sokan a jeges vízben kerestek menedéket, de kijutni már nem jutottak, mellettünk holttestek százai úsztak el, megfestették a vizet is. Az egykoron gyönyörű parkok is egy szempillantás alatt megsemmisültek, ahogy haladtunk, a helyzet úgy rosszabbodott. A külvárosból semmi sem látszódott, néhány parázsló fa jelezte a helyüket. Mindegyik városban ez történt, mi pedig csak nézni tudtuk, segíteni azt nem. Metsző szél támadt, behatolt a kabát alá. A kezem kezdett lilulni. A többiek sem voltak jobb állapotban, próbáltunk összehúzódni, ezzel melegen tartani magunkat. Nem adjuk fel, fűtött a gondolat belülről. Remegő kézzel elővettem a telefonom, de a képernyője sötét volt, nem akart bekapcsolni. Ez se baj, jelentettem ki határozottan. A könyv és a térképek nálam vannak, így nem lehet gond. A kedvenc számom kezdtem dúdolni, aztán hangosan énekelni. Ritkán tettem így, de most helyesnek véltem, lehet soha többé senki sem fogja ezt ismerni, had hallják. A nyolcadik ismétlés után Vick is csatlakozott hozzám, aztán Willow, ő rögtönzött kamu angollal adta elő, mire észbe kaptam már mind ezt énekeltük.
A csónak a nyugalom szigetévé változott, de a körülöttünk elterülő káosz tovább pusztított. Szüntelenül kebelezte be emberek ezreit, minden róluk szóló emlékkel együtt.
Ki fog rájuk emlékezni, ha nem marad semmi és senki? Vajon mi lehet mamáékkal? Elhessegettem a borús képeket, nem szabad ilyesmikre gondolni, mert ezzel csak rontok a helyzeten.
Madarak gyülekeztek, a közeli erdőből szálltak fel. Biztonságos területet kerestek, akárcsak mi. Az ég lassan befeketedett, annyi madár lepte el. Felfigyeltek az úszó csónakra, a bátrabbak le ereszkedtek, úgy szemléltek meg minket, ha ezek a dögök ránk telepszenek tuti elsüllyedünk. Ezt nem hagyhatjuk. Az egyik evezőt a legbátrabb felé lendítettem, talált, egy loccsanás jelezte a teljes sikert. A kezünkbe kell vennünk az életünket, ezentúl senki nem véd meg. Ez azzal jár, ha valaki szökevénnyé lesz. A madarak idegesen verdestek, egymásra támadtak, így békén hagytak egyenlőre. Nem várjuk meg, hogy mi lesz a vége. Új erővel vágtunk neki a folytatásnak. Az adrenalin pezsgett bennem, még erősebbé tett, ezzel nem voltam egyedül. A rossz gondolatokat száműztem egy poros sarokba, az alapvető túlélőösztön irányított. Több mélyponton mentem túl, mit sem törődve lázasan tiltakozó izmaimmal. Napnyugtakor már csak kisebb faluk mellett mentünk el, ezek kihaltan kongtak. Kísértetvárosok. A távolban még jól kivehetőek voltak a nagyobb városok füstoszlopai. Az ég vérvörösen izzott, mintha ő is gyászolná az elhunyt lelkeket. A dalt egy pillanatra sem hagytam abba, attól féltem, hogy elfelejtem és semmivé foszlik. Ez maradt meg a régi életemből egyedül, jegyeztem meg szórakozottan. Hagytam, hogy az eddig féken tartott érzelmek eluralkodjanak felettem. Arcok villantak be, a szüleim, akik kevés időt töltöttek velem, a nagyszüleim, akik felneveltek, a dédim. Osztálytársak, barátok, ismerősök. Black, aki mindig megvigasztalt. Helyszínek, amik talán már nem léteznek. Ez a dal az ő emlékeiket juttatja majd eszembe, határoztam el. Ezzel reménykedek, hogy valahol, de élnek és rendben vannak.
A veszteség letaglózott, egyáltalán mim maradt? Ekkor valaki megérintette a vállam, Willow volt, mögötte Vick nézett rám, aki mellett Nora üldögélt. Ők is gyászoltak.
-Rendben leszünk, és ők is túl fogják élni- Törte meg a csendet Willow határozott hangja. Hittem neki.
Nagy levegőt vettem, az erdő ugyanolyan volt, mint a világvége előtt lehetett. Nincs minden elveszve, hiszen itt vannak nekem ők. Nem hagynának cserben sose. Ugyanolyan elszántság csillogott a szemükben, mint az enyémbe.
A folyó egy tóba folyt, de akkor nem is Torontóban szálltunk le, mindegy ezt már úgyse tudjuk meg. Ez viszont azt jelenteni, hogy fogalmunk sincs hol vagyunk. Lehet nem is reptéren landoltunk... már semmi sem biztos. A lényeg: északra megyünk, ekkora tavak arra vannak. Minél messzebb, annál jobb. Besötétedett, így a folyó sodrására bíztuk magunkat, hamar álomba merültünk. Megbeszéltük, hogy felváltva őrködünk. Én voltam a második, ezért el sem aludtam. Fennmaradtam Vickkel, rengeteget csacsogtunk, de felmerültek komoly témák is, pedig azokat próbáltuk legjobban kerülni, viszont ezek is sorra kerülnek majd egyszer. Most már nem féltem annyira a jövőtől, kicsit kíváncsi lettem. Mennyi újdonság vár még?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése