Az erdő csendes volt, túl csendes, egyetlenegy madár sem csicsergett, ami még így ősszel is szokatlan. Bizalmatlanul pásztáztam az út szélén húzódó rengeteget. A többiek is nyugtalanok lettek. Ez egy elég nagy kerülő és nemsokára naplemente, ebből lehet a legnagyobb baj. Sötétben nem hinném, hogy eligazodok errefelé. Az aszfaltnak vége szakadt, innentől az eső áztatta sáros földúton kell manőverezni. Közeledtünk a vadászház felé, de valami nem volt rendben ezzel sem... Lövések dördültek, ami következtében akaratlanul is eszembe jutott azé a szerencsétlen srácé. Bele se merek abba gondolni, hogy akár én is lehettem volna a helyében. A betegség nem válogat, mindenki egyaránt veszélyben van. A gondolatok kusza végeláthatatlan fonala nem hagyott nyugodni. A megérzésem riadót fújt, ezért lelassítottam, majd dermedten fürkésztem az út szélén lévő árkot, amit a víz vájt magának, ott a föld vöröses színű volt. A kis patak egy pocsolyába folyt, egy vértócsába. Nem kevés vér, több embernek, vagy állatnak meg kellett halnia, hogy ennyi összegyűljön. Azonban már nem fordulhattunk vissza, ráadásul újabb dördülések hangzottak el a hátunk mögül, maximum tíz perc és utolérnek. Óvatosan kikerültem a tócsát. Eszeveszett tempót kezdtem diktálni, többször megcsúsztam az ingatag talajon, rengeteg letört ágat kellett kikerülni. Szándékosan nagy ívben elkerültem a vadászházat, amerről egy nagy vérpatak csordogált. Közeledtünk az erdő végéhez, már látszódtak a forgalmas úton közlekedő autók, kezdtem megnyugodni, de a figyelmem nem hagytam lankadni. Ez a kis kaland biztosított arról, hogy nem bízhatunk semmit a véletlenre. Ahogy kiértünk azonnal megálltam és elterveztem merre megyünk haza, mivel sárosak és csatakosak vagyunk, ezért jobb a kis utcákon menni. Ezt könnyen kiviteleztük, hamar biztonságban tudhattuk magunkat. Apa kocsija állt a kapu előtt, nem is mondta, hogy hazajön. Már a forró fürdőn ábrándoztam amikor apa idegesen kirontott a házból.
-Végre! Mégis merre jártál???- Szegezte nekem a kérdést, nem volt kedvem válaszolni, jeleztem neki, hogy ez most nem alkalmas.
A bicikliket a garázs mögé toltuk, nehogy valaki felfigyeljen rájuk. Kimerült voltam, és a migrén apró kis szörnyecskéje is elkezdett az idegeimen táncolni, mindig a legrosszabbkor talál rám, jegyeztem meg magamnak szárazon. Bevezényeltem mindenkit a házba. Elküldtem őket zuhanyozni, végül is én lennék a házigazda, milyen vicces egy ilyen helyzetben erre gondolni. A konyha felé vettem az irányt, vizet forraltam magamnak egy bögrében és előszedtem a kedvenc zöld teám dobozát, elkészítettem. A kavargó tea által kirajzolt alakzatokat találgattam, amikor apa mély hangja megszólalt a hátam mögül.
-Ma este van az utolsó esélyetek elmenni, utána reptérzárlatot rendelnek el a vírus miatt, a turistákat hazaszállítják,de mást nem engednek ki. Szereztem jegyeket, a gép este tizenegykor indul. Kilenckor elviszlek titeket és egészen a beszállásig elkísérlek.
-Te nem jössz?
-Nem lehet, rám itt van szükség. Hoztam néhány térképet, tartós élelmiszert, meg egy túlélőkönyvet.
Csodálkozva néztem rá, nem hittem volna, hogy ennyit fog segíteni, hálás voltam, nem is kicsit. Megöleltem őt, és egy köszönöm apát súgtam a fülébe. Mire a Vick-ék kész lettek, az óra a negyed kilencet is elütötte. Idegesen pakoltam össze a holmim, nem tudtam, mit vigyek. Azt tudtam, hogy Kanadában hideg van, az összes meleg cuccom belehajítottam az oldaltáskába. Nem vihetek sokat, ha futni kell akkor minél könnyebbnek kell lennie. Közöltem velük az esti programot, amikor Willow is elkészült, ezt követően én sajátítottam ki a fürdőt. Megengedtem a kádat forró vízzel és nyakig merültem a habokban, lecsutakoltam a koszt a bőrömről, már amennyi lejött. Egy fokkal máris jobban éreztem magam. Nedves hajamat gyorsan megszárítottam, aztán rétegesen felöltöztem.
Pontban kilenckor magunk mögött hagytuk az előző életünk, szökevényekké váltunk. Hiányozni fog sok minden, kár, hogy csak most ébredek rá ezekre a dolgokra, amik boldoggá tettek és amit most elvesztek, talán örökre. Nem szóltam egy szót sem, próbáltam feldolgozni a tényt.
Apa tényleg zökkenőmentesen átjuttatott a becsekkoláson. Még egy óránk maradt a felszállásig. Beültünk egy kávézóba.
-Ha oda érünk mit fogunk csinálni?- Érdeklődött Vick.
-Északnak megyünk- Vágta rá Nora
-De ott lakatlan erdőségek és nemzeti parkok vannak- Csattant fel Willow- És sokkal hidegebb is van
- Pontosan emiatt fogunk arra menni, mivel nem lakják, így nem is tudnak elkapni- Válaszoltam rekedten.
- Mi lesz a vadállatokkal?-Erősködött Willow
- Szerintem az emberektől sokkal inkább tartanunk kell, mint az állatoktól- Mutattam rá a lényegre, ezzel le is zártam ezt a beszélgetést és semmimondó üres csacsogással töltöttük ki a maradék időt. Próbáltunk továbbra is észrevétlenek maradni. A kapu felé araszoltunk, eluralkodott rajtam a pánik, nem először repülök, mégis a szívem a torkomban dobogott. Azt vártam, hogy mikor kapnak el, de nem tették.
Tényleg sikerülhet, egyre közeledtünk a végső cél felé. A láz egyre jobban tombolt bennem, valamikor félúton ájult tudatlanságba süllyedtem. Párizsban térítettek észhez. Nem voltam teljesen magamnál, elég instabil állapot uralkodott felettem.
-Jól érzed magad?- Tette fel a kérdést Nora sokadszorra.
-Nem, úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban lángra kapok és hamuvá porladok.
Az átszállás kis csúszással, de végbement, ahogy leültem az ülésemre, szinte azonnal elnyomott az álom. Az rémálmom kusza és zavaros volt, üldöztek, két férfi. Sarokba szorítottak, én pedig látva a vesztem megálltam és feladtam, előttem egy szakadék tátongott. Nem kaptam levegőt, űzött vadként kutattam a kiutat, ami nem létezett. A fickók közeledtek, araszoltam hátrafelé, megcsúsztam az egyik kavicson, a mélybe zuhantam. Nem jött ki sikoly a számon, annyira megijedtem, amikor felriadtam. Ziháltam és patakokban folyt rólam a verejték. A jó hír az volt, hogy már sokkal jobban voltam. Bemondták, hogy nemsokára leszállunk Torontóban.
Szóval sikerült, vigyázz Kanada, megérkeztünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése