Sose hittem volna O_O

El sem hiszem, hogy már több mint hétszázan megnézték az én kis blogom. Furcsa. Nem tudom kik olvassák( néhányat azért ismerek :D), vagy miért, de remélem tetszik nekik, itt kiemelném a lelkes orosz olvasókat,akik valahogyan megtalálták a blogom (a számuk körülbelül harmincnyolcnál állandósult).
Nemsokára (ha időm engedi) be fogok gépelni pár rövid novellát, valamint egy vagy kettő félbehagyott történetet, és lehet felteszek tájképeket is, mert ha hiszitek, ha nem, fényképezni is nagyon szeretek ^^
Addig is sziasztok :D

A zongorista

Ez egy rövid novellám, gondoltam felteszem ^^

A zongorista

A rejtélyes árny egyre közeledett a kövekkel kirakott apró ösvényen. A fák között már megpillanthatta az úti célt, a gyertyákkal kivilágított viktoriánus korabeli kastélyt. Miért pont gyertyák? Tette fel magában a kérdést a tizennyolc év körüli lány. Nem tudott rájönni, honnan vette ezt az ötletet a házigazda. Madeline ismét megtorpant, még visszafordulhat, ám jól tudta, nem gyászolhat a végtelenségig, nem hivatkozhat folyton erre. Mély levegőt vett és kilépett a fénybe.

Csalódottan könyvelte el, hogy szinte azonnal megindult a pletykahullám. Bosszantóak az efféle emberek, nem is tudják, min mentem keresztül, de máris elítélnek. Ahogy elhaladtam pár nő mellett, hallottam, amint összesúgtak a hátam mögött. Lett volna néhány keresetlen szavam, de kényszerítettem magam, hogy lenyeljem a sértéseket. Nem rendezek jelenetet a kedvükért. Az inas nem bírta még a száját se becsukni a meglepettségtől. Gyorsan a kezébe nyomtam a kabátom és már ott sem voltam. Kisimítottam egy ráncot a matt fekete ruhámon és még egyszer ellenőriztem, hogy rakoncátlan gesztenyebarna hajam nem szabadult-e ki a kontyból. Nagyon feszélyezett volt a légkör. A szalonban egy óriási zongora foglalt helyet a középpontban. Hatalmas meglepetésemre egy ismeretlen fiatal fiú ült a zongoraszéken. Idegesen tördelte a kezeit, biztos ez az első fellépése. Felpillantott rám és annak ellenére, hogy sötétbarna haja az arcába omlott, még így is felnyársalt a vakítóan kék szemeivel.

A két fiatal észre sem vette, hogy már jó ideje mozdulatlanul fixírozzák egymást. A házigazda zavarta meg őket. Intett a fiúnak, hogy belekezdhet a játékba. Mielőtt belekezdett volna, félszegen a lányra mosolygott. Felcsendült az eddig még soha nem hallott darab. Az egész terem elcsendesedett, csak a Yamaha zongora csodás hangjai árasztották el a nézők seregét.

Az igazat megvallva az előbb még aggódtam a fellépés miatt, de amint játszani kezdtem, elmúlt a kézremegés. Kizártam a világot, csak a hangszer és én maradtunk, valamint az a mogyoróbarna szemű lány, akiről azt a sok rosszat suttogták. Nem hittem nekik, ezt a témát ezennel lezártnak tekintettem. Ez a zongora teljesen műs, mint amin gyakoroltam. Elképzeltem a kottát, talán megváltoztathatnám a végét. A másodperc törtrésze alatt eldöntöttem, hogy mit írok át, aztán a zene ritmusára bíztam a dolgot. A billentyűk önálló életre keltek, én csak a fő motívumot ismételtem. Pár záróakkorddal lezártam az új kreálmányom, ezután felálltam és meghajoltam. Remélem, hogy mindenki tetszését elnyerem. Miután kellőképpen megtapsoltak rengeteg ember jött oda gratulálni és különféle kérdésekkel bombázni. A feketébe öltözött fiatal lány is közelebb lépett. A ruhája szabása egyszerű volt, mégis megragadta a figyelmem, pezsgett körülötte a légkör. Minden szó nélkül leült a zongoraszékre és elkezdte az előbbi darabot. Hibátlanul adta elő, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy még nem hallotta, hiszen én komponáltam. A felháborodottan összesúgó hölgyektől megtudtam a lány nevét, Madeline-nak hívták és azért volt feketébe öltözve, mert nemrég özvegy lett. A szervező úr közeledett.

- Szép munka Daren – Veregetett vállon a kis termete ellenére, az ősz hajú hetven év körüli házigazda.

- Köszönöm uram- Feleltem gépiesen. A figyelmem tetemes részét Madeline kötötte le. Csillogó barnaszemei elhatározottságot sugalltak, látszott, hogy élvezi azt, amit csinál. Nagyon tehetséges.

- Daren, most már ideje visszamenned dolgozni.

- Rendben, de előtte még lehetne egy kérdésem?- Meg se vártam a válaszát- Ki az a lány?

- Madeline Grace-re gondolsz, a fiatal özvegyre. Szegényt egy olyan emberhez adták a szülei, aki a dédapja lehetne, csak azért, hogy rendezzék az adósságaikat. A férje, mint az várható volt, az esküvő után két hónappal meghalt, azóta nem látta senki a lányt. Ez az első alkalom, hogy előmerészkedett. Lassan olya leszek, mint a feleségem- Fűzte hozzá tarkóját vakarva.

A fiú, a zongorista, távolodni kezdett. Ne! Kérlek még ne! Annyi kérdésem lenne hozzá. Azt szeretném, ha tanítana. Meg akarom tudni a nevét és azt, hogy milyen ember. Felpattantam a székről és a fiú után siettem. Az idős úr kaptam el a karom.

- Darennek sok dolga van, ő az egyik legjobb komornyikom. Véleményem szerint a kisasszony se szeretnek bajba kerülni- Fejével a bejáratnál toporzékoló, dühös anyja felé bökött. Mit keres itt az anyja? Sóhajtva odament hozzá.

-Madeline! Minek jöttél ide?- Hisztizett.

- Miért baj?

- Holnap ismét férjhez mész

- Micsoda?!- Ezt nem hiszem el! Ismét ki akar használni

- Most pedig induljunk haza!

Muszáj engedelmeskednem, és ha szerencsém van az újdonsült férjem sem lesz hosszú életű. Még utoljára mélyen Daren csodálkozó szemébe fúrtam a tekintetem. Majd egyszer, ha lesz elég merszem ellent mondani, akkor biztos megkeresem őt.

Madeline-t elrángatta az édesanyja, ám ő egyre csak visszatekintett rám. Valami bátorítót akartam mondani neki, de már túl messze járt. Eltűnt, lehet, soha többé nem látom.

Ez az eset már egy hónapja történt, azóta nem kaptam hírt Madeline-ról, pedig minden nap érdeklődtem. Ma egy bizonyos Moonlight vezetéknevű asszonyt fogok tanítani. A kertes ház békésnek tűnt, senki nem nyitott ajtót, ezért bementem. A nappaliban egy kisebb pianino volt, egy lány ült előtte, háttal nekem.

- Vártalak- Szólalt meg dallamos hangom, még nem hallottam ehhez hasonló hangot, annyi életerőt sugárzott. Most, hogy jobban megvizsgáltam, az egész személye vibrált.

- Ismerjük egymást?- Megrázta a fejét, de még mindig nem fordult felém- Akkor had mutatkozzam be, a nevem Daren Fate, és a maga neve?

- Madeline Moonlight, leánykori nevemen Madeline Grace- Amint megláttam a jellegzetes vonásait, egyből felismertem. Ő volt az.

Ez lenne a vég?

Jól látjátok, lehet ez lesz az utolsó bejegyzésem ezzel a történettel kapcsolatban...



Reggel nem fogadott a szokásos zaj. Elsőnek el sem hittem, hogy ez a hely lehet megint ilyen csendes, de aztán amikor tudatosult bennem, hogy ez mit jelent, egyáltalán nem örültem. Hova tűntek a többiek? Nath is eltűnt, egyedül én maradtam a házban, ez gyorsan kiderült, mert minden szobába benyitottam. Talán a mezőn vannak? Felkaptam az egyik bélelt kabátot, kesztyűt vagy sapkát eszembe se jutott felvenni. Végigrohantam az ismerős ösvényeken, megnéztem a patakparton, ott ahol elsőnek találkoztunk, Reniék régi táborhelyénél. Éppen a meleg vizű forrás felé vettem az irányt, de meghallottam a hangokat. Sok felnőtt férfi dörmögő hangja visszhangzott. Egyre közeledtek, vajon kik ők? Mit keresnek erre? Nem találhatnak meg, félő, hogy olyanok, mint azok a városiak akik egymást ölték az élelemért meg a ivóvízért. Végiggondoltam merre juthatok leghamarabb haza, és kerülhetem el őket. Halkan és lassan lépkedtem, a hó elnyelte a lépéseim zaját, viszont meghagyta a lábnyomom, ezért mégis egy hosszabb kerülőúton mentem haza. Elkéstem, a háznál fegyveres emberek álltak őrt. Éppen akkor jött ki valaki az ajtón, mikor odaértem. Szerencsére egy fenyő eltakart előlük.
- Főnök, itt laktak, nemrég mentek el. Mi legyen? Beköltözzünk amíg gyűjtögetünk a környéken?
Micsoda?! Beköltözni a mi otthonunkba?! Nem hagyhatom! Ám ez csupán elhatározás, megvalósítani megtudnám teljesen egyedül? Fel kellene adnom, de képtelen vagyok a kezükbe adni az egyetlen stabil váramat ebben a megkergült világban. Pár másodpercre elvesztettem az egyensúlyom, annyira a fejemben kavargó dolgok kötöttek le. Ráléptem egy száraz ágra, mivel a fenyő alatt kevés hó volt. A halk reccsenés olyan hangosnak tűnt, mintha egy villám csapott volna le. A szívem hevesen zakatolt, meghallották? Minden bátorságom elszállt a közelgő hóvihar első fuvallataival. Hátráltam, féltettem az életem, mert még nem halhatok meg, még dolgom van. Nekiütköztem valaminek.
- Hé, kislány! Mit akarsz?- Ahogy megfordultam egy töltött puskát nyomott egy fickó a homlokomhoz, azt nem tudtam megmondani milyen fajta, de ilyen közelről mindegy is, számomra végzetes, ennyi a lényeg.
- Én-Én... Itt laktam- Az a legjobb, ha a többiekről nem mondok semmit, legalább ők megmenekülnek.
- Egyedül?
- Igen- Próbáltam a hangomba határozottságot, erőt csempészni, de nem nagyon ment. Eleve rosszul hazudtam, de így, egyáltalán nem ment. A távolban megláttam Nath döbbent arcát, egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy odarohanok hozzá és szorosan megölelem, de az agyam reálisabb része azonnal folytatta ezt a gondolatmenetet, lelki szemeim előtt ott hevert Nath élettelen teste, homlokán egy hatalmas golyó ütötte lyukkal. Meghalna, az én hibámból- Mit akarnak tőlem? Mit csinálnak itt az erdő kellős közepén?
- Hirtelen milyen cserfes lettél- Ne, ezt ne, nem veheti észre őt. Én már halott vagyok, ő még élhet. Tekintetemet Nath-ébe fúrtam, arra utasítottam hangtalanul, hogy menjen innen. Ő csak a fejét rázta.
- Ilyen vagyok, szóval válaszolna?
- Majd később, most elviszlek a főnökhöz- Megrántottam a vállam és a ház felé indultam, még utoljára mélyen Nath szemébe néztem, hát ez lenne a búcsú. Megérte, a vele eltöltött idő csodálatos volt, de elválni szörnyen nehéz. Hátat fordítottam neki, hagytam, hogy az ötvenes évei közepén járó férfi elvigyen, tudom, nagy hiba, de nem akarok mást is veszélybe sodorni.
- Ez ki?- Kérdezte egy részeg fiú, gondolhattam volna, egyből felitták az összes alkoholt.
- Azt mondja, hogy itt lakik. Szerintem a hasznunkra lehet még- Odalökött a részeghez- Chriss, vigyázz rá, én megkeresem Steve-et.
Ott maradtam a húsz év körüli sráccal, akinek átható kék szemei voltak. A lépcsőre ültem, és megterveztem az úgynevezett múltamat, amiből csak egy valami lesz igaz, az, hogy Emmának hívnak.

Váratlan fordulatok

A reggelit a nagy asztalnál fogyasztottuk, az igazat megvallva, eléggé megcsappant az ételkészletünk, hiszem már egy ideje itt vagyunk. Lassan el kell kezdenünk élelmet gyűjteni, a tél már a nyakunkon van. Minden egyes nappal egyre hidegebb lett, már kisebb méretű tó befagyott. Vajon sikerül átvészelni ezt a zord telet? Nem ehhez szoktunk, az biztos. Nálunk csoda számba ment, ha harminc centinél több hó esett.
Mindenki aggódott, az állatok is eltűntek a környékről. Nagy viharfelhők közeledtek. A tűz köré gyűltünk a kaja után, én Nath mellé huppantam le, a fotelbe. Vick kifejezetten távolságtartó volt Rennel. Nora és Nadrel pedig szorosan egymás mellett ülve sugdolóztak, ugyanolyanok lettek, mint Willow és Jacob. Egy ideig némán üldögéltünk, megfelelő témát kerestünk. Nath elgondolkodva bámult a tűzbe, homlokát erősen ráncolta.
- Min agyalsz?- Törtem meg a csendet.
- Az egész okozóján, a betegségen. Ki kell deríteni, hogy mi okozza és mi gyógyíthatja.
Most már mindenki ránk figyelt. Kipillantottam az ablakon, szüntelenül havazott, nemsokára teljesen be fogja teríteni az erdőt, a folyót, a tavat.
- Az a helyzet, hogy én ehhez nagyon nem értek- Mondtam csalódottan, biológiából, ha akartam, ha nem, csak négyes voltam, és a dolgozat megírása után egyből elfelejtettem az egészet.
Willow megköszörülte a torkát, jelezve, hogy szót kér.
- A pincében van pár doboz, csomó orvosi könyv van benne, azt hittem, nem lényeges.
- Hol vannak?- Kérdezte Nora. Néhány óra elteltével már semmi mást nem láttam, csak a szétterített könyvek rengetegét és a bennük szereplő érthetetlen szavakat. Én voltam a legelső, aki feladta. Az egyik hálószobában kerestem menedéket, az ablakon kémleltem ki. Dél körül vettem észre az első füstfelhőt, egész közelről szállt fel. Kik lehetnek? Vagy csak a természet tréfája? Pislogtam párat, de a feketeség nem tűnt el, szóval valódi.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, szinte berobbantam a nappaliba, majd ki az ajtón, a többiek kérdőn néztek végig rajtam. A teraszról ugrottam le, amikor felmerült bennem, hogy ezek lehetnek olyanok is, akik az élelmet akarják és ezért ölni is képesek. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, csak körülnézek, nem muszáj észrevenniük. Ez alatt a pár hét alatt szinte az otthonommá vált ez az erdő, az összes rejtett zugát fel akartam fedezni. Egyszerűen lenyűgözött a vadsága és a függetlensége, mindent uralt, mégis menedéket nyújtott.
A folyó partján találtam meg a tábort, nem láttam embereket, ezért fedezékbe húzódtam egy vastagabb fa mögé, onnan figyeltem. Egy alak közeledett a folyó egyik mellékága felől, egy lány. Túl messze volt, nem láttam rendesen. Barna hosszú haja volt, alacsonyabb nálam, ruhája egy kicsit megviselt volt. Ismerős volt.
Aztán leesett, hogy ki közeledik felém, de nem akartam elhinni. Ő is észrevett, megtorpant. Ezután biztos léptekkel elindult ismét. Néhány másodperc múlva már ott állt előttem.
- Emma? - Szorosan magához ölelt, csak ekkor mertem elhinni, hogy nem hallucinálok. Viszonoztam az ölelést.
- Reni, hogy kerülsz ide?
- Ez egy kicsit bonyolult- Arcán megannyi érzelem futott át egyetlen pillanat alatt, majd megrázta a fejét- Amúgy nem egyedül jöttem, csak ők még a parton vannak.
- Kikkel vagy?
- Anyáékkal, meg Bonny is hozta a családját, és néhány ismerősét is.
- De hogy?- Még mindig alig fogtam fel, hogy Reni áll itt előttem- Mi jöttünk el az utolsó géppel, utána már nem szálltak fel.
- Egy mégis megtette, egy teherszállító repülő. Sajna lezuhantunk, de szerencsésen túléltük, a pilóták pár napja szakadtak el tőlünk, egy másik folyót követve akartak eljutni délre- Reni körülnézett, keresett valakit- Vick-ék hol vannak?
- Nem messze van egy vadászház, ott lakunk egy ideje. És képzeld, találkoztunk négy fiúval, rengeteget segítettek nekünk, meg kell ismerned őket!
- Jó- Vágta rá lelkesen- Szedjük össze Bonny-ékat és menjünk!
Bonny-ék történetesen hatan voltak, a szülei, a két fiútestvére, Mark és Eva. Sok ember, összesen tíz, az eddig tágasnak tűnő ház egyre kisebbnek ígérkezett. Vick-ék biztos örülni fognak nekik, de lehet, hogy az ötlet Renéknek nem fog tetszeni. Aggasztani kezdett a helyzet, nem lenne jó bárminemű konfliktus, főleg egy ilyen elszigetelt erdőségben. Persze ha ennyien leszünk akkor az amúgy is fogyatkozó élelmünk még a tél vége előtt elfogyna. Ez elég nagy problémát okozhat a jövőben, de akkor sincs más választásunk.
A találkozás szerintem a lehető legjobban sikerült. A ház megtelt vidámsággal, feldobta a nyomott hangulatot, ami a sok olvasás következménye volt. A hangulat még jobb lett, amikor Nath bejelentette, hogy valószínűleg megtalálták a betegségért felelős vírust. Az ellenszer azonban még ismeretlen volt számukra is, de ez is több, mint a semmi. A nap többi része békés, családias volt. A kis konyhában olyanok voltunk, mint tonhalak a konzervben, de ennél jobban még egyszer sem esett a vacsora. A szobafelosztás az már egy kis fejtörést okozott mindannyiunknak, csupán három hálószoba volt. A vége az lett, hogy megint a kanapén kötöttem ki Nathaniellel. Éppen a mellkasán feküdtem és figyeltem az aranyszínű szemeiben megcsillanó holdfényt, amikor  alig hallhatóan megszólalt.
- Örülök, hogy kettesben tudtunk maradni- Ujjával a hátamon körözött és mindenféle ábrát rajzolt rá. Egyetértően bólintottam. A buli óta egy percünk se volt egymásra. Hirtelen szükségesnek éreztem azt, hogy megérintsem, távoli volt, hiányzott. Ő is magához szorított, a lélegzete a hajamat borzolta. Mellette nem volt olyan érzésem, hogy beszélnem kell, tudtam, hogy elég pár mozdulat. A szüntelenül zakatoló agyam is kezdett lenyugodni. Igazi megkönnyebbülés volt ez a fajta nyugalom. Ezen az estén mosolyogva aludtam el, a rémálmok pedig nem gyötörtek.

Lázálmok II.

Újra és újra ugyanez játszódott le, bármit tettem, bármerre mentem, a vasúthoz jutottam. Tudtam mi lesz, azt, hogy nincs menekvés. A jeges rémület végigszáguldott az ereimben és beivódott minden egyes porcikámba, de nem tehettem mást, csak nem hagyom meghalni Renatat!
Renata arca egyre rosszabbul festett, szürkült, sebek jelentek meg rajta, ő volt az egyetlen aki változott. Elkezdtem számolni az ismétlődéseket, a vonat, a szoba, a sötétség, aztán megint. A hatvanadiknál már a vasúti síneken álltam, de történt valami váratlan.
- Nem engedem, hogy még egyszer miattam halj meg!- Kiáltotta makacsul Reni, szóval igazam volt, ő is emlékszik az előző ötvenkilencre. Túl sokáig vesztegettük az időt, a szerelvény már közel járt, egyikünk se ússza meg ezt élve.
Még utoljára végignéztem az egyik legjobb barátnőmön, némán elbúcsúztam tőle, ő is így tett. Behunytam a szemem. Most éreztem a becsapódás okozta fájdalmat, kibírhatatlan volt. Hallottam a saját vérfagyasztó sikolyomat, az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Kétségbeesetten próbáltam belélegezni az oxigént, de nem ment. A testemből fokozatosan szakadtak le a darabok, mégse fájt már, mintha egy üveg mögül látnám a halálom. Nem vagyok különb a többi holttesttől, amik között heverek, futott át a gondolat az agyamon.
Nem akarom tovább nézni! Nem fogok beletörődni ebbe, hiszen még vannak gondolataim, szóval valamilyen szinten élek!  Ahogy ezeket a szavakat ,,kimondtam", átkerültem egy erdőbe, hasonlított a kanadai erdőre. Minden megégett, a fák törzsei kormosak voltak, csak néhány fehér részük maradt. Egy ösvényen sétáltam, végképp elvesztettem a fonalat. A szürke égre tekintettem, nem volt semmi furcsa benne, némi esővel kecsegtetett. Teljesen egyedül voltam. Az avar ropogott a talpam alatt, ekkor tűnt fel, hogy mezítláb vagyok. Különös, de nem foglalkoztam vele. A göcsörtös fákat felváltotta a gyér aljnövényzet, meg pár tövises bokor. Egy ház bújt meg ezek között, egy leégett ház, de felismertem a vadászházat benne. A lépcsők egyben maradtak, kissé nyikorogtak, amikor rájuk léptem, de elbírtak. Az ajtó hiányzott, az ablakok betörtek. A nappaliban csak a könyvespolc eldeformálódott alakját tudtam kivenni, a konyhában azért több minden megmaradt, bár a nagy asztal szétesett, a fém evőeszközök ott csillogtak a porban. A fenti emelet szinte megszűnt. Hol vannak a többiek? Valami megreccsent a lábam alatt, mintha egy nagy száraz ágra léptem volna. Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. A hamuréteg alatt egy fehér gézdarabba csavarva megbarnult valamik voltak. Hosszas idő után esett le, ezek csontok, egy hullán állok, azonnal elugrottam. Az ajtón beszökő kósza szellő meglibbentette a gézt, ismerős volt. Hát persze! Nathaniel kötése is ilyen volt!
Ez csak egy valamit jelenthet, ez a csontváz itt, Nath. Visszatérdeltem mellé a porba, miért halt meg? Az, amit a tükörben láttam annyiszor, mégis igaz lenne? Akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, mert ez azt jelentené, hogy Vick-ék is itt fekszenek a hamu alatt.
Hirtelen a láz sokkal jobban kezdett égetni belülről, felperzselt, elhamvasztott. Immár másodszorra kapkodtam levegő után, de mint előzőleg, most se fogadott be több oxigént a tüdőm. Ez a halál sokkal borzasztóbb volt az első hatvannál.  Valaki a nevemet kiáltotta, de olyan távoli volt, nem tudtam, ki az. Csak hagytam, hogy a sötétség végleg elnyeljen.
Borogatással a homlokomon keltem, álom lett volna, vagy most is álmodom? Bizonytalanul kikászálódtam az ágyból. A ház egyben volt, Kanadában voltam, de nem hittem a szememnek. Nath nyitott be a szobába, kezében vizes kendő. Csodálkozva nézett rám.
- Örülök, hogy felébredtél, már két napja nem ébredtél fel. Nagyon aggódtunk- Kezét a az arcomra helyezte- Lement a lázad, ez jót jelent.
Nem engedtem, hogy elhúzza a kezét, kétségbeesetten kaptam utána, féltem, ha elenged visszazuhanok a rémálmok közé. Nem mertem elhinni a valóságot, bizonyíték kellett. Megköszörültem a torkom.
- Biztosíts róla, hogy ez a valóság, kérlek! - Félmosolyra húzta a száját, majd közelebb hajolt, már-már túlságosan közel.
- Nyugodj meg, ez a valóság- Majd egy puha csókot lehelt az ajkaimra, ezzel meggyőzött.

Lázálmok I.

Egy különös helyen ébredtem. Otthon voltam, de valahogy mégsem. Rengeteg dolog hasonlított a városomra, mégis teljesen eltért. Olyan érzésem támadt, hogy már jártam erre. Az emberek mind megbámultak, amikor végigsétáltam a főúton, amíg a házunkhoz jutottam. Felpillantottam az égre és nagy megdöbbenésemre, a Hold virított középen.-Ez mégis mit akar jelenteni?- Egy csapat velem egykorú állta el az utam a vasúti átkelőnél. Próbáltam kikerülni őket, de nem hagyták.- Kezdenek felidegesíteni-. Az ismerős utcák hirtelen megváltoztak, ridegebbenk tűntek és minden túl baljós lett. A madarak elhallgattak, még az agresszív kutyák is abbahagyták az ugatást, valami nagyon nincs rendben.

- Csak nem eltévedtél? Új vagy erre?- Az egyikőjük fenyegetően felém lépett, mire én két lépest hátráltam, idáig éreztem rajta a pálinka jellegzetes szagát. A gyomrom azonnal felkavarodott. Miért pont most kell ezekkel is összetalálkoznom?

- Hagyjátok!- A részegek azonnal utat adtak egy lánynak, aki ismerős volt, aztán felfedeztem a jellegzetes vonásait, Renata volt, alig ismertem fel, ruhája szakadt és véres volt, arcát sebek tarkították, kivillanó fogai pedig hegyesek voltak. Mit keres őt itt? Jobb kérdés, én mit keresek itt? Pár órája még Kanadában buliztam a többiekkel.

- Mi történt itt?- Kérdeztem a barátnőm, aki csodálkozva mért végig. 

- Figyelj, ilyenekkel felesleges foglalkoznod, elmondom, hogy maradj életben errefelé.

Értetlenül bámultam rá. Mi lett más mióta elmentem? Kezdem elveszteni a fonalat. Miért ilyen a Hold? Miért fura mindenki? Ezek a kérdések lebegtek előttem. Most, hogy jobban szemügyre tudom venni a tájat, minden más, az út szélén vér csordogál, az aszfalt repedezett, egy autót se lehet látni, a házak ablakai töröttek.

- A lényeg, ölj, vagy téged ölnek. Ne bízz senkiben, mert az csak hátba szúr- Egy kést nyomott a kezembe. A rászáradt vér feketére festette a pengét. Ezt már végképp nem értem.

- Ha igazad van, akkor miért segítesz nekem? - Vállat vont, és távolodni kezdett. Nem akartam, hogy elmenjen. A sínekre hátrált, de oda nem mehet! Egy vonat közeledett, aminek elejét szétmarcangolt holttestek borították. Gyorsan kell cselekednem, futott át az agyamon, Renata felé kezdtem rohanni. Teljes erőből nekifutottam, a lökés biztos távolságba juttatta. Elhasaltam a síneken, a kövek felsértették a bőröm. 

-Miért...? - Hallottam meg Renata kétségbeesett hangjának foszlányait,a nagy részét elnyomta a szerelvény egyre közeledő zaja- Más vagy...- Alig bírtam kivenni a szavait, még utoljára végignéztem rajta, aztán csak vártam, vártam, hogy a vonat összepasszíroz, darabokra szaggasson, de nem jött. 

A szobámba kerültem, amikor ismét kinyitottam a szemem. Az egész alakos tükör előtt álltam, de nem magamat láttam benne, ott voltak, Vick-ék. Hogy kerültek a tükrömbe? Rosszul festettek, betegek voltak, többségük ájultan rogyott a szemem előtt a földre, kipirosodott arcuk egyre fehérebb lett. Ki kell őket onnan hoznom! 

Megragadtam az asztali lámpát és a tükörhöz vágtam, a szilánkok mindenfelé repültek, a nagy részük azonban engem ért. A darabokban egy-egy kép villant meg, mintha egyszerre néztem volna több adást. A szoba darabjaira hullott a velem együtt, bekebeleztek az árnyak, csak én maradtam és a sötétség.

Tettek mezején

Már egy hete tétlenül dekkolunk a vadászházban, a fiúk a közeli folyóból hoznak halat, minket el sem engednek. Az első nap feltérképeztük a teljese házat, szóval hamar eluntuk magunkat. Találtunk egy pakli kártyát, a pincében pedig eldugott alkoholt. Nekem viszont egyikhez sem volt kedvem, céltalanul bolyongtam minden nap. Semmilyen elektromos berendezés nem működött, szerencsére volt olyan hideg, hogy a pincében lévő húsok ne romoljanak meg. Ebben a pillanatban éppen a nagy hálószobában található fiókokat húzogattam ki, majd miután beléjük nézve nyugtáztam, hogy üresek, visszazártam. Az egyik a többihez képest túl kicsi volt, és jóval nehezebb is, ezért hoztam egy hámozókést a konyhából, és lefeszítettem az alját. Könnyedén kiemeltem a vékony falemezt, ami alatt egy bőrkötéses könyv lapult. Lent az ajtó nyílt, megjöttek Nathanielék, de a könyv kötötte le a figyelmem. Egy napló volt, a tulajdonosának neve nem szerepelt benne, de az kiderült belőle, hogy itt lakott a családjával. Átlapoztam a számomra lényegtelen dolgokról szóló oldalakat. Az utolsó lapon zilált kézírással szerepelt pár sor: ,, Mi is elkaptuk, de nem haltunk bele, mégis elvisznek minket örökre."
- Mit találtál?- Nathaniel hangjára összerezzentem, gyorsan akartam megfordulni,hogy megmutassam a könyvet, de elvesztettem az egyensúlyom, a padló vészesen közeledett felém. Furcsa volt, mindent sokkal részletesebben, élesebben láttam, mint eddig. Nath az utolsó pillanatban kapta el a kezem, néhány centire az érdes padlódeszkáktól. Visszarántott állóhelyzetbe, de nem engedett el, kérdő tekintettel vizsgálta az arcom. Értettem a néma kérdést.
- Jól vagyok, csak nem reggeliztem- A szemem a könyvre tévedt, amit végig a kezemben szorongattam- Nézd- Tereltem gyorsan el a figyelmét- Ez az egyik fiók aljában volt.
Átnyújtottam neki a naplót, és csendben kivártam, míg elolvassa. Ez idő alatt nem ment ki egy percig se a fejemből az a pár zárósor, ha őket elvitték, minket is ugyanúgy megtalálnak és kivégeznek. Egyre türelmetlenebb lettem, mi tart ennyi ideig?? Még mindig nem olvasta el? Nath végül összeráncolt szemöldökkel meredt rám, és kijelentette.
- Ezt nem tudom elolvasni... - Visszaadta, mire én idegesen ismét fellapoztam. Nekem teljesen természetessé vált, hogy felváltva beszéljek angolul és magyarul, így fel sem tűnt elsőnek, az egészet magyarul írták. Egyre több a kérdőjel a fejemben, persze egyre sem találom a választ. Idegesen becsuktam a könyvet. Lerohantam a lépcsőn és közvetlen Vick elé hajítottam az ebédlőasztalra, aki döbbenten nézett rám.
- Mi ez? - Vette a kezébe.
- Csak olvasd!
Friss levegőhöz kell jutnom, ezért kimentem a teraszra. Leültem a lépcsőre, próbáltam mélyeket lélegezni, hogy hamarabb megnyugodjak, nem volt semmi haszna. Valaki megérintette a vállam, Nath volt az. Bocsánatkérően pillantottam fel rá. Túlságosan kiakadtam.
- Figyelj- Ült le mellém- Kicsit sok volt az elmúlt hetekben a stressz, a többiekkel úgy döntöttünk ma este bulizni fogunk. Csatlakozol?
Egész jó ötlet, talán így kikapcsolhatnám az agyam is. Miért is ne próbálhatnám meg?
- Rendben, legyen- Ugrottam fel. Nath is felkelt, de ő pár lépcsőfokkal lejjebb került, így pont egyforma magasak voltunk. Közelebb léptem hozzá, pár milliméter választotta el az arcunkat. Aranyló szemeiben láttam magamat, annyira csillogtak. Mi a francot művelek? Gyorsan visszaléptem, és bementem.
Nagy hátránnyal kezdtünk el bulizni, Nora-ék már egy csomó piát megittak, szóval elég részegek voltak. Willow és Jacob maradt egyedül józan, ők a nappali másik felébe húzódva beszélgettek. Szemmel láthatóan Ren udvarolni kezdett Vick-nek, aki elég egyértelműen közölte vele, hogy takarodjon. Zene nem volt, ezért kitaláltuk, hogy karaokézzunk. Hamisak voltunk, néhol a szöveget se tudtuk, de ez volt életem egyik legviccesebb bulija. Nathaniellel egy nem létező zenére táncoltunk, aztán hirtelen váltottunk keringőre. Vick nevetve kritizált minket és rengetegszer kijavított. Nora folyamatosan felborított mindent, ez azt jelezte, hogy már nagyon részeg. Nadrel kivezette őt a konyhába és csinált neki kávét, de ez sem használt, végül felcipelte az emeletre aludni. Willow és Jacob, akik egész este kettesben voltak, ők is felmentek. Négyen már nem találtuk olyan szórakoztatónak a karaokét, inkább elkezdtünk beszélgetni. Egyikükön se látszódott, hogy sokat ittak. Én eleve nem szeretek sokat inni, ezzel most is így voltam. Emiatt a beszélgetés komolyabb téma felé is kicsapongott.
- El is felejtettem mondani- kezdte Vick- elolvastam a naplót.
Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
- És mit gondolsz?
- Az illető, aki írta, itt lakott, mégis elvitték a családjával együtt. Ezek szerint nem vagyunk biztonságban ebben  a házban...
- Szerintem meg pontosan emiatt vagyunk biztonságban, a családot elvitték, így azt hiszik, hogy üres, ha nem csinálunk semmi feltűnőt, akkor nem fognak erre jönni- Szólt közbe Ren, talán igaza van. Tanácstalanul megráztam a fejemet.
- Fogalmam sincs mit tehetnénk. Mindkettőtöknek igaza lehet. A ház biztonságot nyújt a vadállatok és az időjárás elől, ám ez helyhez köt minket, így könnyebben elkaphatnak. A városban viszont óriási volt a káosz a robbanás után, talán már nem jönnek errefelé, mert túl nagy a zűrzavar délen- Hangosan gondolkodva a fejemben eluralkodó káosz kezdett rendeződni, sokkal több dolgot átláttam.
Kezdtem elálmosodni, ezért feladtam, hogy még ma valami értelmeset kitalálok ezzel kapcsolatban. A tűz monoton pattogása rátett még egy lapáttal, végül jelezve, hogy én innen fel nem állok, nekidőltem Nathnek, aki szintén rám hajtotta a fejét. Kis időre elszundítottam, amikor felébredtem, Nath mellkasán feküdtem a kis kanapén. A fejem lüktetett, eddig még egyszer sem voltam másnapos, most persze meg igen, jellemző. Vajon a konyhában találok valamilyen fájdalomcsillapítót? Óvatosan lecsusszantam Nathről és a sötétben a konyha felé kezdtem botorkálni, azonban az ajtónál hangokra lettem figyelmes. A holdfényben két alakot láttam meg az ebédlőasztalnál, azonnal megtorpantam. Vick és Ren volt. Egymásba gabalyodva csókolóztak, Vick egy határozott rántással letépte Renről az ingét. Én azzal a lendülettél hátat fordítottam és visszarohantam a nappaliba, nekiütköztem a dohányzóasztalnak, amiről hatalmas csörömpöléssel esett a földre az üres alkoholos üveg, Nath felriadt. Remek! Hogy lehetek ilyen béna?
- Mit csinálsz?- Kérdezte kótyagosan
- A konyhába, a konyhában... fájdalomcsillapító- Küszködtem ki dadogva a szavakat, és ha Vick-ék is meghallották?
- Valami baj van?- Nemet intettem, remélem látta a sötétben. Lényegtelen, visszakényszerítettem a kanapéra, meztelen felsőteste annyira forró volt. Jólesően nyomtam neki a homlokomat. Megpillantottam a sebet borító fehér gézt, már sokkal szebb lett. Feljebb tornáztam magam, egészen a nyakáig, és egy bizonytalan csókot leheltem rá. Kíváncsi voltam a reakciójára, hiszen az elmúlt hetekben közel kerültünk egymáshoz, de nem tudtam eldönteni, hogy valójában mi van közöttünk. A mellkasára vont, újra egyforma magasak lettünk. Ezen felbátorodva ismét megcsókoltam, most homlokon. Ő bizonytalanul nézett rám, lehet nem érez ugyanúgy mint én? Az elkeseredettség az arcomra is kiült. Hirtelen ért a következő cselekedete, egy határozott csókkal biztosított, hogy ő is érez irántam valamit. Igencsak a tettek mezejére léptünk szerintem, több percen át mohón csókolóztunk, aztán visszaaludtunk.