Hol a hősöm VII.

Összezavarodva bóklászott folyosóról folyosóra. Sehol senki, ez még inkább nyugtalanította. Úgy érzi kezd becsavarodni, hiszen teljesen egyedül maradt ebben a siralomházban. Walker már csak távoli gondolat volt számára, lassan el sem hitte, hogy valaha létezett a szerelme. Vérben ázik, ki tudja melyik szerencsétlen áldozat vére borítja, de egy idő után ez sem zavarja. Nem akar feljebb menni a következő szintre, ám a halottakat sem szeretné ismét  látni, ezért csak tovább bolyong, akár egy kísértet. Egyre csak visszatér a groteszk képhez, valamiért ismerős neki az alak, de nem jön rá, hogy kire emlékezteti.
Ekkor hatalmas üvöltést hall a háta mögül, akihez ez a hang tartozik valószínűleg a halálán van, éppen ezekben a pillanatokban hallgattatják el örökre. A hideg futkos Charlotte hátán, el sem hiszi, hogy ilyesmi történik a közelében, annyira szürreálisnak találja, hogy képzelgésnek véli. De az ezt követő halálhörgés észhez téríti. Siet, a lábai viszik, fel sem fogja, mit tesz, már be is nyit a szobába, aminek eddig nem tulajdonított figyelmet. Egy véres alak áll az apja holtteste mellett, két kisfiú, az öccsei pedig a sarokban sírnak. Hirtelen nem érti a dolgot, egy lépést hátrál, de felbukik a saját lábában, a következő pillanatban már a véres padlón hever. Egyszerre a szoba összes élője felé fordul.
Walker, akiben megbízott. Gyilkos, ez a jelző egyáltalán nem illett az általa ismert személyhez, most mégis megmásíthatatlanul lógtak a szavak a levegőben. A véres penge, amit a kezében tart, a legnagyobb bizonyíték erre.  Ahogy megpillantja a lányt, a filézőkés a földre hull, ő maga pedig térdre rogy. Kérdő tekintetét a lánynak szegezi, mintha nem tudná feldolgozni, hogy mit cselekedett. A gyerekek ösztönösen a számukra idegen nővérükhöz futnak, aki megpróbálja lecsitítani őket. Walker nem mozdul, csak térdel és mereven maga elé bámul.
- Walker?- Szólítja meg bizonytalanul, de a komornyik nem reagál- Gyere, menjünk ki innen- kérlelőre fogja, ám ez sem használ.
Tíz perccel később muszáj hátrahagynia őt, Meredith visszatért több tucat emberrel, ennek nem teheti ki a kicsiket, úgy döntött, hogy elviszi a testvéreit a cselédszállóra, nem hagyja el őket többé. Még arra is rábírta őket, hogy becsukják a szemüket, hogy ne kelljen meglátniuk azt a rengeteg halott embert, akiket jól ismertek. Miután Meredith gondjaira bízta az új pártfogoltjait, visszatért a rendőrökhöz, akik az ügyet vizsgálták. Barátja a lépcsőn üldögélt, ugyanolyan révedt szemekkel, arcán ütésnyomok virítottak. Ezt mégsem hagyhatja!
- Nyomozó, mégis miért ütötték meg a ház alkalmazottját?- Tette fel ridegen a kérdést, amire még ennél is ridegebb választ kapott.
- Talán ettől megered a nyelve ennek a gyilkos szolgának- A nyomozó gúnyos vigyorra húzta a száját, ami tükrözte a belső romlottságát.
- Milyen alapon gyanúsítják- Ahhoz elég jól ismerte a törvényt, hogy ilyen alapvető dolgokat tudjon, mert annak ellenére, hogy ő maga életében nem hagyta el a birtokot, attól még Nadia hozott neki jogi könyveket is.
- Elég ránézni- vágta rá megvetően- csupa vér, és ott volt mellette egy kés
Szóhoz sem jutott már el is szállították őt, csak nézett utánuk. Mindenki otthagyta Charlotte-ot, akinek fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Csak állt  és bámulta a vérvörös naplementét.
Nem tudta mi tévő legyen, hiszen nem nézhette tétlenül, hogy csak úgy alaptalanul meggyanúsítják. Meredith nagy segítség volt neki, a két kisfiú nyugtatgatása, valamint lefoglalása teljesen visszazökkentette, mintha az elmúlt pár óra nem is létezett volna, úgy folytatta a napját. Idegen lett Charlotte számára minden, az a hely, ahol egész eddigi élete során élt, idegenné vált. Nem volt maradása, minden porcikája menni akart, távol ettől a borzalmas mészárszéktől. Bárhova nézett, véres arcokat látott. Nem akart megőrülni, ha elmegy, akkor talán jobb lenne. Igen, ezt fogja tenni, határozta el. Hirtelen elhatározás, de nem akadt ennél kézenfekvőbb ötlete, egyedül Walker aggasztotta, ám elég volt a nevére gondolni és azonnal látta a halottakat, a véres szerelmét. Próbálta elfojtani  a remegést, mert félt bevallani magának, hogy egyenesen retteg a fiútól, annak ellenére, hogy nem tartja bűnösnek. Mi van akkor, ha az apja tette az egészet, és ő csak megvédte önmagát meg az öccseit? Az egyetlen probléma az, hogy nincsenek szemtanúk, Walkernek pedig nem hisznek. Tétlen volt, ami zavarta. A semmibe révedve agyalt a folytatáson.
- Most mi lesz Walker bácsival?- Húzódott közelebb a lányhoz Damian, az idősebbik fiúcska, akit árnyékként követett Derek, a pár perccel később született.
Mintha fejbe vágták volna, tudta mit kell tennie, bár nem lesz könnyű. Ez az utolsó, hogy felteszi a fiúknak a kérdést, fogadkozott, mégis muszáj megkérdeznie.
- Ha elmondjátok a rendőröknek, hogy mi történet, akkor elengedhetik őt és hazatérhet. Hajlandóak vagytok erre?
Rémület ült ki mindkettőjük arcára az emlékek hatására, kellett egy kis idő, míg összeszedték magukat, kötelességüknek érezték ennek az ügynek a tisztázását, de egyben tartottak attól, hogy részletekbe menően fel kell idézniük a dolgokat.
- Ugye velünk jössz?- Lépett hozzá Derek, megragadva Charlotte kezét- Nem hagysz minket egyedül, ígérd meg!
- Rendben, legyen, ahogy szeretnéd- Boldog volt, hogy az öccsei tudat alatt érezték a rokoni szálat, megbíztak benne- Indulhatunk?
Meredith- legnagyobb meglepetésére- velük tartott. Ő segített eligazodni nekik a városban, mindenkit ismert, kedélyesen csevegett bárkivel, aki felismerte, mindig tudta, hogy ki az illető és néhány kedves szó után készségesen utat mutattak neki, mivel azt sajnos nem tudta, hogy hova szállítják a gyanúsítottakat. A rendőrfőnök nem nézte jó szemmel a jöttüket, tekintve, hogy éppen hazafelé indult. Számára az ügy már réges-régen lezárt volt.
- Mit akartok?- Ingerülten toporzékolt, mint egy kisgyerek, egyfolytában a karóráját nézegette.
- Szemtanúkat hoztam, és én is szeretnék vallomást tenni- Erre a mondatra, ha lehet, még fancsalibb arcot vágott. Lenézett Damienékre.
- Ők lennének azok?- Hangjában semmi együttérzés nem leledzett. A fiúk bátran állták a pillantását, kihúzták magukat és nagyon éretten kijelentették: -Igen, mi lennénk.
- Akkor fáradjatok be és tegyetek jelentést- mutatott az egyik iroda felé. Valószínűleg rájött, hogy nem tudja őket lerázni, így hát úgy határozott, hogy gyorsan túlesik rajta- Viszont ön nem jöhet be.
- Mint a nővérük, kötelességemnek érzem, hogy velük tartsak, emellett az én vallomásom nem is kell önnek?- Tért át egy ridegebb hangvételre, mivel erre a fajankóra mással nem lehetett hatni.
- A maga vallomását már rögzítettük, de annak fényében, hogy a testvéreiről van szó, kivételt teszek és beengedem önt.
- Milyen kedves...- Gyűlölte az ilyesfajta embereket, akik a semmire voltak olyan büszkék és más megalázásából építették a saját hírnevüket. Egyetlen pozitívuma ennek az volt, hogy nagyon élvezte a szópárbajt vele, élőnek és erősnek hitte magát pár pillanatig. Helyet foglaltak az irodában, a rendőrfőnök előkotort az íróasztala fiókjából egy jegyzetfüzetet, meg egy tollat, valamit ráfirkantott, aztán rájuk nézett.
- Kezdhetitek- adta ki a parancsot.
A feszültség azonnal felgyülemlett a szobában, Derek nyelt egy nagyot, majd belekezdett.
- Lent voltunk a konyhában, éppen édességet akartunk csenni, maikor felhangzott az első lövés. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez most kintről, vagy bentről jött. Damien ki akart menni megnézni...
- Igen, kíváncsi voltam- vette át a szót- de ahogy az ajtóhoz értem, egy puffanás közvetlenül az ajtó mögül jött. Megpróbáltam kinyitni, de az ajtó nem engedett, Derek pedig nem akart segíteni, ő a kamrába akart zárkózni- bánatosan a testvérére pillantott- úgy lett volna a legjobb. Nem hallgattam rá, nagy nehezen rávettem, hogy segédkezzen. Ketten sikerült, de a látvány nem az volt, amire számítottunk. Egy haldokló test torlaszolta el a konyhabejáratot. Mary volt az, a szakácsnő, még élt, rémült szemét ránk szegezte és végig minket nézett miközben a tekintete végleg elhomályosult. Nem tudtam mit tenni, még mindig nehezen hiszem el. Tudtam, hogy ki kell jutnunk.

Végezetül szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen sokára írtam hozzá a a folytatást és most először szeretnék egy idézettel búcsúzni, ami számomra igen tanulságos volt:

,,Gondolkodj mielőtt egy olyan személyt bántasz meg kit nagyon szeretsz, aki fontos. Mert majd amikor elveszíted rájössz, hogy a te hibád volt és mindent te rontottál el, majd helyre szeretnéd hozni, újra boldog lenni. De sajnos többet NEM LESZ ESÉLYED."