Hol a hősöm? V.

Sziasztok!
Egy újabb rész következik, bonyolódnak a dolgok(remélem). Jó olvasást hozzá :)


A maradék levegőjét tartalékolnia kellett, az oxigén mégis túl gyorsan fogyott. Nincs kiút, ordították a sejtjei, tüdejét már most égette a levegő hiánya, pedig alig telt el pár pillanat. Tovább püfölte a jeget, ami a sokadik próbálkozás után, bár csak minimálisan, de megrepedt, egy csöpp remény. Viszont, ha ilyen lassan halad megfulladna, mire széttörné a masszív réteget. Aztán csoda történt, amikor már félig öntudatlan állapotban lebegett, egy méretes kő szétzúzta az akadályt. Hatalmas sóhajjal bukkant a felszínre. Ismét alig látott, szempilláira víz fagyott, teste pedig nem engedelmeskedett. Vékony, de erős kezek húzták ki, majd vonszolták a fák alá őt. Megmentőjét azonban nem látta. Vacogva hevert a hóban, az ismeretlen egyedül hagyta, a hó ropogott a súlya alatt, egyre távolodott. Az idő múlásával a baj is nagyobb lett, nem érezte a hideget, ha nem cselekszik, sokkot kap a teste, a szíve pedig megáll, ezt nem hagyhatja. Kihívás volt az is, hogy mozgásra bírja a végtagjait, ám hosszas torna után- sután ugyan- de sikerült. Még mindig nem érezte a testét teljesen magáénak, óvatosan felült, majd felállt, próbálgatta a lábait, mint egy újszülött állat. Elsántikált a házhoz, borzalmas látvány fogadta. Félig könnyes szemmel tekintett be a szobájába, a nyitva felejtett ajtón a hó beférkőzött , ezzel megsemmisítő csapást mérve a menedékhelyére, az emlékeire. A festményei, a vázlatai és a történetei  egytől- egyig tönkrementek. Ügyetlenkedve begyújtotta a kandallót. Vizes ruháit szárazra cserélte és munkához látott. Talán valamit megmenthet, ebben bízott. Elnyomta a gondolatait a károkat illetően, és csakis a rendrakásra koncentrált, ezzel keresve hamis megnyugvást. Mégis hamar rájött, hogy ez igen hiú ábránd, minden elveszett. Köhögve zuhant a padlóra. Az adrenalin, ami eddig talpon tartotta, hirtelen kiszállt a testéből. Szemernyi ereje sem maradt. Egyszer még kísérletet tett arra, hogy feltápászkodjon, aztán elvesztette az eszméletét. Walker gyengéd kezei rángatták ki a sötétségből, érezte, hogy az ágyába rakja őt, majd vizes ruhát fektet a homlokára. Azt a mély dörmögős hangját, egyáltalán nem hallotta, csak érezni érezte, hogy ott van mellette. Elvesztette az időérzékét, lehet egy perc múlva, de az is előfordulhat, hogy egy óra elteltével, kinyitotta a szemét. Gondolatai megzabolázhatatlanul kavarogtak, ezért összeszedte az elmúlt napok történéseit, rendezte őket, mielőtt bármi mást csinált volna. Az estét a komornyikjával töltötte, a húga hulláját azon a napon találták, de csak másnap olvasta azt az újságot, amiben szerepelt. Az apja hívatta, őt hibáztatta, és azzal bűntette, hogy neki kellett azonosítania a holttestet, mivel Nadia és Nicole is eltűnt. A hullaház után Walker hazahozta, ám Nadia még akkor sem került elő, elindult megkeresni az erdőbe, ahol Nicole-t találták. Megtalálta a barátnője kabátját a folyóban egy ágra akadva, ki akarta halászni, de a vízbe esett. A zúgók előtt a jég alá került, kis híján megfulladt. Valaki kimentette, aztán otthagyta. Hazajött, a szobája tönkrement, elkezdett rendet rakni, összeesett. Nagyjából ennyi.
Ez után a procedúra után már tudott azzal foglalkozni, hogy mit tegyen a jelenben. Érezte, hogy égeti a láz. Homlokán most is ott volt a kendő, de frissen cserélhették, mivel még hideg és nedves volt. Körbenézett, első észrevétele az volt, hogy rendet raktak. Kiseperték a havat, a megolvadt részét pedig felitatták, a lapokból újra kupacok lettek. A következő Walker alvó alakja volt az ágytámla melletti széken. Charlotte feltornászta magát a párnahegyeken, majdnem ülő helyzetbe, úgy nézte tovább a fiút. Nem volt szíve felébresztenie őt, hagyta had aludjon tovább, egészen addig, mígnem egy ijedt cseléd be nem rontott a szobába. Zilált volt és zaklatott.
- Walkert keresi az úr!- Kiáltotta két szusszanás között, szemeiben félelem tükröződött. Walker felpattant és kiviharzott. Az ajtóból kiabált vissza.
- Meredith, kérlek vigyázz Charlotte-ra...- A többit elnyelte az erdő
Meredith-t csak látásból ismertem, általában a háttérben maradt és úgy ténykedett. Soha nem csapott zajt, ez természetes, különben az apám megbüntette volna. A lány elfoglalta Walker helyét, de továbbra is látszott rajta, hogy ideges. A kontyából kibomlott rikító vörös tincsét babrálta.
- A ház ura netán rossz kedvében van?- Charlotte próbált beszélgetést kezdeményezni, mivel eléggé feszélyezte ez a fajta csönd. Meredith azonban nem volt beszélgetős kedvében, csak bólintott. Akkor sem adja fel, gondolta- Mitől lehet ilyen paprikás ma reggel?
- Természetesen a lánya elvesztése miatt- Vágta rá- De ezt nem a személyzeten kellene levezetnie!- Csattant fel váratlanul, ilyesfajta indulatot még sose mutatott ki. Ekkor a Nap megvilágította az arccsontján lévő dudort.
- Megütött téged?!- Ez megengedhetetlen- Majd én megmondom neki a magamét! Ilyet senki nem tehet egy emberrel sem!- Talpra billent és tett pár lépést, még mindig gyenge volt, de a dühe vitte előre. Meredith megragadta a karját.
- Kérem ne tegye, azzal csak még inkább felmérgesíti a gazdát, még a végén önt is megüti- Próbálta lebeszélni, de Charlotte elengedte a füle mellett.
- Bánom is én, majd visszaütök. Eressz!- Kiszabadította a kezét, körülbelül egy méterre volt a kijárattól, amikor dörrenések hallatszottak a kastély felől. Charlotte megtorpant, ráismert a vadászpuska jellegzetes hangjára.