2012. július 24., kedd

Hol a hősöm? IV.

Sziasztok!:D Mint látjátok, kicsit változtattam a blog megjelenésén, remélem tetszik (:
Ennek örömére gondoltam megleplek titeket még egy kis bonyodalommal :3

Charlotte nem is emlékszik, hogyan került a hintóba, ami zötyögve elindult a város másik felében lévő hullaházba. A házak és az utcák összemosódtak, de minden egyes sarkon Nadia, vagy Nicole ismerős alakját pillantotta meg, aztán végérvényesen megszűnt a tisztán látása, és a világ homályba burkolózott. A hosszú út pár percnek hatott ebben a leginkább sokkosnak nevezhető állapotban. Már lehet a hintóban is remegett, de amikor Walker kisegítette, és ott állt a hullaház málladozó épülete előtt, úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Végigbotorkált a lépcsőkön, a folyosón.Teljesen egyedül volt, komornyikja kénytelen volt a kocsira vigyázni. Elért a legutolsó ajtóhoz, amin egy tábla hirdette a szoba funkcióját: boncterem. Ott állt, de bemenni nem mert. Aztán egy hirtelen elhatározás miatt mégis benyitott, és még mielőtt meggondolta volna magát, becsapta maga mögött az ajtót. Végigpásztázta a kis helyiséget, ami egy kórteremre hasonlított. Tekintette megakadt a fémasztalon, ami fehér lepellel volt lefedve, alatta pedig a holttest alakja domborodott ki. Nem merte megnézni, sőt közelebb se lépett hozzá, viszolygott már az elgondolástól is, hogy a halott fénytelen szemébe kell néznie, látni a testet, ami egykoron élettel teli volt. Tudta, nem sokáig odázhatja a feladatát. Egy orvosi köpenyes férfi lépett be. Langaléta, pápaszemes, negyvenes-ötvenes éveiben járó fickó volt. A tekintete őrülten cikázott, a hideg is kirázta tőle a lányt. Nem tudta mihez hasonlítani az orvos megjelenését, talán Hasfelmetsző Jack-et tudná így elképzelni.
- Szóljon amikor készen áll- Odalépett a boncasztal elé, kezét a leplen pihentette. Nyugodtnak tűnt, cseppet sem zavarta, hogy egy oszladozó tetemen támaszkodik. Jól sejtette, ez az ember tébolyodott.
Egyáltalán nem készült fel a látványra, a legrosszabb lehetőségek fordultak meg a fejében. Bogarakat, leváló végtagokat, kikandikáló csontokat, húscafatokat képzelt el.
- Csinálja- Nyögte ki nagy nehezen. Túl kellett esnie ezen. A lepel fellibbent, ő pedig csak bámulta az arcot. A látvány nem volt annyira vészes, mintha aludt volna a lány. Semmi sérülésnek, vagy bogárnak nem látta nyomát. Az áldozatnak hosszú gesztenyebarna haja volt, amibe levelek sokasága gabalyodott. Kereste a jellegzetes vonásokat.
- Ez nem Nadia és nem is Nicole- Jelentette ki megkönnyebbülten a hosszas szünetet követően.
- Értem- Visszatakarta a pórul járt lányt- Azért mondana pár  jellegzetességet róluk, hogy végleg kizárhassuk őket?
- Öhm...- Ezen ismét elgondolkozott, hogy mit is válaszolhatna erre. Mindketten rengeteg sérülést szereztek életük folyamán, de sok volt átlagosnak mondható, ami szinte minden embernek volt. Hegek mindenfelé, égések helyei, aztán mégis előkotort valami hasznosat a múltból.
- Van egy függőleges, csipkézett szélű vágás a bal tenyerén- A nevét nem bírta kimondani- Négy évesen elesett egy vázával a kezében.
A férfi felemelte a halott bal kezét és a tenyerét felé fordította.
- Ilyen volt?
Charlotte nem hitt a szemének. A vágás ott éktelenkedett a hófehér bőrön. Akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe. Hogy nem ismerte fel? Ennyit változott volna? Pár napja beszélt vele. Miért, és hogy került az erdőbe? Nem lett volna szabad ott lennie. Bárcsak visszahozhatná őt...
Se szó, se beszéd, kábán kisétált. Az orvos valamit utána kiabált, de nem hallotta. Azt remélte a szabad levegő kitisztítja a fejét, de nem így lett. Ugyanolyan zaklatott volt még akkor is, amikor a hintóhoz ért. Walker egyből észrevette, hogy nincs beszámítható állapotban. Itt, ahol az apja nem láthatta őket, rendesen meg merte ölelni. Türelmesen kivárta, hogy valamelyest megnyugodjon, ám ez csak a látszat volt, belül még mindig sivárnak és elkeseredettnek érezte magát. Walker nem kérdezett semmit, tudta, hogyha a lány készen áll, akkor majd elmondja neki. Addig pedig egyenletes ritmusban simogatta Charlotte hátát.
- Ő az, ő az- Ennyit bírt mondani, aztán kitört belőle a zokogás.
Komornyikja a kocsiba ültette és visszavitte a birtokra. Sajnos magára kellett hagynia a lányt miután visszaértek, mert jelentenie kellett Drugeth úrnak. Charlotte a szobájában ült az ablaknál, az erdőt kémlelte felejtést remélve. Ez a megváltás sose jött el számára, és ez még csak a kezdet volt. Nem hitte el, hogy a húga halott, de ez akkor azt jelenti, hogy Nadia még mindig nincs meg. Hol van?
Egy közel lecsapó villám dörrenésére összerezzent, ez kizökkentette őt. Cselekednie kell, meg kell keresnie Nadia-t, kerüljön bármibe. Ha ez a közelgő vihar kitör, akkor még kevesebb lesz rá az esély, hogy elve előkerüljön a barátnője. A kabátját a házban felejtve rohant ki és egyből az erdő sűrűjébe vettette magát. A feje felett lévő sötét fellegek kiadós esővel kecsegtettek. Elszaladt a tajtékzó patak mellett, ahol már olyan régen járt. Ebben a formájában dühös, hömpölygő, megállíthatatlan folyam volt, csak úgy, mint legutóbb. Rengeteg tárgyat sodort magával, egy mégis szemet szúrt neki. Egyenlőre messze járt, de nemsokára elért hozzá, egy kabát volt, Nadiaé, még ő ajándékozta neki a tél kezdete előtt, másnak nem lehetett ilyenje. Az képtelenség, nem fulladhatott vízbe, tud úszni. Agya viszont egyből megcáfolta őt, ő is tud, mégis hat éve, azon a hideg napon, a ruhák súlya a mélybe rántotta, nem bírt a felszínre törni. A szerencsének köszönhette az életét, nagy küszködés árán sikerült levennie a kabátját, majd egy nagyobb sziklának csapódva megkapaszkodnia. Megborzongott az emléktől. Tudnia a kell az igazat, nem élhet az élete végéig kétségek között, legyen bármilyen fájó az igazság. felkapott egy száraz ágat ás próbálta elérni a sodródó ruhadarabot, ami egy kidőlt fába akadt a folyó közepén. Elég lenne maga felé fordítania, hogy lássa, hogy a kabát a barátnőjét rejti-e. De az túl messze volt. Már majdnem elérte, amikor a lába megcsúszott a nedves algán.
A következő pillanatban a hullámok összecsaptak fölötte. Végső kétségbeesésében a kabát után kapott, ennek segítségével kikényszerítette a fejét a vízből. tüdejét megtöltötte a levegő. Az anyaggal együtt vette lefelé a patak a zúgókhoz, amik ebben az időszakban jóval veszélyesebbek. Nadiának nyoma sem volt, emiatt némileg jobban érezte magát, mégis pánik uralkodott el rajta. Nem látott kiutat. Lehet szégyen bevallani, de félt. Senki sem tudja, hogy itt van és egy darabig nem is fogják keresni. Egyetlen reménye, hogy a ruha fenntartja, amíg meg nem sikerül kapaszkodnia. A szőke tincsek nedvesen tapadtak az arcára, csupán foltokban látott. Ebből nem sülhet ki semmi jó, de tartott attól, hogyha elengedi az egyik kezével a mentőövét, akkor újra a víz alá süllyed. Hallására támaszkodva megtudta, hogy a zúgók rohamosan közelednek. Minden bátorságát összegyűjtve kiseperte a haját, még éppen időben. Jég volt előtte, de a víz könnyedén átfolyt alatta. Nem lenne jó ha nekimenne a borotvaéles szélének, ám talán megtarthatná magát rajta. Elengedte a kabátot, hogy mindkét kezét használni tudja. Lélekben készült a becsapódásra, mégis váratlanul érte a tenyerébe vágó él. A patakon letóduló víztömeg hatalmas erővel préselte a jégnek. Kezéből jókora cseppekben hullt a vére. Egy nagyobb taszítás a jég alá nyomta. Keze fokozatosan csúszott, szörnyen fájt a tenyere és egyre jobban vérzett, aztán a víz nyert. Először nem tudta, hova került, csupa fehérséget látott bármerre fordult, mígnem beverte a fejét a jégbe. Mozdulni alig bírt, végtagjai szinte teljesen megdermedtek. Erőtlen kezeivel ütögetni kezdte a vastag jégréteget, ami a túléléstől választotta el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése