2012. május 25., péntek

Last dance



Sziasztok! Mint látjátok, visszatértem. Sajnálom, hogy eddig nem tudtam írni, de az iskola közbeszólt. Hamarosan felkerülnek az osztálykirándulásos és az angliai képek is. Mostanában sikerült új történetalapokat kitalálnom, így nemsokára újabb történeteket is kézhez kaphattok. Ez egy régebbi művem, amit egy novellapályázatra írtam 


Beléptem a gyertyákkal kivilágított terembe. Megigazítottam a maszkom, nehogy bárki is felismerjen. A zenészek sajnos még nem játszottak. A tánctéren a táncosok csak ácsorogtak, beszélgettek. Az ablakokat súlyos brokátok fedték, de így is beszűrődött némi fény. Megvilágította a porszemcséket, amik össze-vissza táncoltak a levegőben. A nők gyönyörű báli ruhákba öltöztek, óriási szoknyájukkal bárkit fellökhetnének, némelyikük pedig parókát viselt. Én szürke kisegérnek néztem ki hozzájuk képest. A férfiak egyszerű öltönyökben, frakkokban jelentek meg. Mindenki vidáman csevegett, de ahogy a közelükbe értem, azonnal elhallgattak. Kívülállónak éreztem magam. Csak reménykedni merek, hogy az est végére pár ember hozzám szól majd. Kissé megijesztett ez az új környezet, utálok bájcsevegni és olyanokkal beszélni, akik egy cseppnyi érdeklődést sem mutatnak értelmes témák után. Kritikusnak és nagyon előítéletesnek tűnhetek, de már annyiszor tapasztaltam ezt, hogy máshogy már nem is tudok hozzáállni.
Egy kisfiú járt körbe és adományokat gyűjtött, kicsi, sovány, szöszi gyerek volt. Hozzám is elért, a maradék pénzem a kalapjába dobtam, mire ő hálásan biccentett és továbbhaladt.
Nagy levegőt vettem és felmerészkedtem az álarcosok közé, pont ekkor csendült fel a zene. Még sose hallottam ehhez hasonlót. Különös egy szám. A többiek párokba rendeződtek.
Egy éjfekete hajú fiú lépett elém, kezét nyújtotta, elfogadtam. Legalább egy valaki normálisnak tart, vagy igen jól leplezi a valódi véleményét. Megpörgetett és a derekamra helyezte a kezét. Titokban felpillantottam az arcára, azonban a fekete tollas, csőrös maszk szinte teljesen eltakarta. Kék szemei még így is kitűntek. Észrevette, hogy figyelem, ezért gyorsan lesütöttem a szemem. Szinkronban mozogtunk, de nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. A szoknyák suhogása egy plusz dallamot adott a zenének.
Egyre beljebb kerültünk a színes forgatagban, mire közelebb húzott magához, mint egyébként szabadna, de nem bántam. Kellemes fahéj illat áradt a ruhájából. Fittyet hányva a szabályokra én is közelebb léptem, így akár a mellkasára is rá tudnám hajtani a fejem, gondoltam szórakozottan. Gyorsan elhessegettem ezt a buta gondolatot, ilyen egyáltalán hogy juthatott eszembe? Egész magas, állapítottam meg, nem volt valami izmos, inkább nyurga volt.
A zene a végéhez közeledett, körülöttünk néhányan már elfáradtak. Én nem szándékoztam megállni, mert akkor félő, hogy soha többé nem látom majd ezt a titokzatos fiút. Egyre több ember bámult ránk megbotránkozva, de mintha fényévekre lettek volna.
Egy záró dallammal vége szakadt a zenének, de a fiú nem engedett el, pedig tudta a szabályt, hogy új partnert kell választanunk.
A parkettából felkevert por aranyszínben csillogott a lemenő Nap fényében, körülölelte a színpadot. Csak álltunk tovább, várva a másik reakcióját. Egy idős nő felháborodva köszörülte meg a torkát és valamit morgott is nekünk, nem érdekelt különösebben.
- Az enyém lenne még egy utolsó táncra?- Kérdezte titokzatos, csábító hangon, az egész lénye csábított. Nem tudok neki nemet mondani.
- Természetesen- Feleltem rekedten, ennyire még soha életemben nem voltam zavarban.
- Paul? Mégis mi a francot csinálsz?!- Masírozott oda hozzánk egy kövér, alacsony, kopaszodó férfi, aki történetesen az est házigazdája volt- Takarodj vissza dolgozni!
- Igenis uram- Hajtott fejet a férfi előtt, majd el is tűnt a tömegben, akik kikerekedett szemekkel bámultak.
- Elnézést a kellemetlenségért kisasszony, remélem nem zavarta az a bajkeverő komornyik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése