Sziasztok! Mint látjátok, visszatértem. Sajnálom, hogy eddig nem tudtam írni, de az iskola közbeszólt. Hamarosan felkerülnek az osztálykirándulásos és az angliai képek is. Mostanában sikerült új történetalapokat kitalálnom, így nemsokára újabb történeteket is kézhez kaphattok. Ez egy régebbi művem, amit egy novellapályázatra írtam
Beléptem a gyertyákkal kivilágított terembe.
Megigazítottam a maszkom, nehogy bárki is felismerjen. A zenészek sajnos még
nem játszottak. A tánctéren a táncosok csak ácsorogtak, beszélgettek. Az
ablakokat súlyos brokátok fedték, de így is beszűrődött némi fény.
Megvilágította a porszemcséket, amik össze-vissza táncoltak a levegőben. A nők
gyönyörű báli ruhákba öltöztek, óriási szoknyájukkal bárkit fellökhetnének,
némelyikük pedig parókát viselt. Én szürke kisegérnek néztem ki hozzájuk
képest. A férfiak egyszerű öltönyökben, frakkokban jelentek meg. Mindenki vidáman csevegett, de ahogy a közelükbe értem, azonnal elhallgattak. Kívülállónak éreztem magam. Csak reménykedni merek, hogy az est végére pár ember hozzám szól majd. Kissé megijesztett ez az új környezet, utálok bájcsevegni és olyanokkal beszélni, akik egy cseppnyi érdeklődést sem mutatnak értelmes témák után. Kritikusnak és nagyon előítéletesnek tűnhetek, de már annyiszor tapasztaltam ezt, hogy máshogy már nem is tudok hozzáállni.
Egy kisfiú járt körbe és adományokat gyűjtött,
kicsi, sovány, szöszi gyerek volt. Hozzám is elért, a maradék pénzem a
kalapjába dobtam, mire ő hálásan biccentett és továbbhaladt.
Nagy levegőt vettem és felmerészkedtem az álarcosok
közé, pont ekkor csendült fel a zene. Még sose hallottam ehhez hasonlót.
Különös egy szám. A többiek párokba rendeződtek.
Egy éjfekete hajú fiú lépett elém, kezét nyújtotta,
elfogadtam. Legalább egy valaki normálisnak tart, vagy igen jól leplezi a valódi véleményét. Megpörgetett és a derekamra helyezte a kezét. Titokban
felpillantottam az arcára, azonban a fekete tollas, csőrös maszk szinte
teljesen eltakarta. Kék szemei még így is kitűntek. Észrevette, hogy figyelem,
ezért gyorsan lesütöttem a szemem. Szinkronban mozogtunk, de nem szóltunk egy
szót sem egymáshoz. A szoknyák suhogása egy plusz dallamot adott a zenének.
Egyre beljebb kerültünk a színes forgatagban, mire
közelebb húzott magához, mint egyébként szabadna, de nem bántam. Kellemes fahéj
illat áradt a ruhájából. Fittyet hányva a szabályokra én is közelebb léptem,
így akár a mellkasára is rá tudnám hajtani a fejem, gondoltam szórakozottan. Gyorsan elhessegettem ezt a buta gondolatot, ilyen egyáltalán hogy juthatott eszembe? Egész magas, állapítottam meg, nem volt valami izmos, inkább nyurga volt.
A zene a végéhez közeledett, körülöttünk néhányan
már elfáradtak. Én nem szándékoztam megállni, mert akkor félő, hogy soha többé
nem látom majd ezt a titokzatos fiút. Egyre több ember bámult ránk
megbotránkozva, de mintha fényévekre lettek volna.
Egy záró dallammal vége szakadt a zenének, de a fiú
nem engedett el, pedig tudta a szabályt, hogy új partnert kell választanunk.
A parkettából felkevert por aranyszínben csillogott
a lemenő Nap fényében, körülölelte a színpadot. Csak álltunk tovább, várva a
másik reakcióját. Egy idős nő felháborodva köszörülte meg a torkát és valamit
morgott is nekünk, nem érdekelt különösebben.
- Az enyém lenne még egy utolsó táncra?- Kérdezte
titokzatos, csábító hangon, az egész lénye csábított. Nem tudok neki nemet
mondani.
- Természetesen- Feleltem rekedten, ennyire még soha
életemben nem voltam zavarban.
- Paul? Mégis mi a francot csinálsz?!- Masírozott
oda hozzánk egy kövér, alacsony, kopaszodó férfi, aki történetesen az est
házigazdája volt- Takarodj vissza dolgozni!
- Igenis uram- Hajtott fejet a férfi előtt, majd el
is tűnt a tömegben, akik kikerekedett szemekkel bámultak.
- Elnézést a kellemetlenségért kisasszony, remélem
nem zavarta az a bajkeverő komornyik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése