Ez egy rövid novellám, gondoltam felteszem ^^
A zongorista
A rejtélyes árny egyre közeledett a kövekkel kirakott apró
ösvényen. A fák között már megpillanthatta az úti célt, a gyertyákkal
kivilágított viktoriánus korabeli kastélyt. Miért pont gyertyák? Tette fel
magában a kérdést a tizennyolc év körüli lány. Nem tudott rájönni, honnan vette
ezt az ötletet a házigazda. Madeline ismét megtorpant, még visszafordulhat, ám
jól tudta, nem gyászolhat a végtelenségig, nem hivatkozhat folyton erre. Mély
levegőt vett és kilépett a fénybe.
Csalódottan könyvelte el, hogy szinte azonnal megindult a
pletykahullám. Bosszantóak az efféle emberek, nem is tudják, min mentem
keresztül, de máris elítélnek. Ahogy elhaladtam pár nő mellett, hallottam,
amint összesúgtak a hátam mögött. Lett volna néhány keresetlen szavam, de
kényszerítettem magam, hogy lenyeljem a sértéseket. Nem rendezek jelenetet a
kedvükért. Az inas nem bírta még a száját se becsukni a meglepettségtől.
Gyorsan a kezébe nyomtam a kabátom és már ott sem voltam. Kisimítottam egy
ráncot a matt fekete ruhámon és még egyszer ellenőriztem, hogy rakoncátlan
gesztenyebarna hajam nem szabadult-e ki a kontyból. Nagyon feszélyezett volt a
légkör. A szalonban egy óriási zongora foglalt helyet a középpontban. Hatalmas
meglepetésemre egy ismeretlen fiatal fiú ült a zongoraszéken. Idegesen tördelte
a kezeit, biztos ez az első fellépése. Felpillantott rám és annak ellenére,
hogy sötétbarna haja az arcába omlott, még így is felnyársalt a vakítóan kék
szemeivel.
A két fiatal észre sem vette, hogy már jó ideje
mozdulatlanul fixírozzák egymást. A házigazda zavarta meg őket. Intett a
fiúnak, hogy belekezdhet a játékba. Mielőtt belekezdett volna, félszegen a
lányra mosolygott. Felcsendült az eddig még soha nem hallott darab. Az egész
terem elcsendesedett, csak a Yamaha zongora csodás hangjai árasztották el a
nézők seregét.
Az igazat megvallva az előbb még aggódtam a fellépés miatt, de
amint játszani kezdtem, elmúlt a kézremegés. Kizártam a világot, csak a
hangszer és én maradtunk, valamint az a mogyoróbarna szemű lány, akiről azt a
sok rosszat suttogták. Nem hittem nekik, ezt a témát ezennel lezártnak
tekintettem. Ez a zongora teljesen műs, mint amin gyakoroltam. Elképzeltem a kottát,
talán megváltoztathatnám a végét. A másodperc törtrésze alatt eldöntöttem, hogy
mit írok át, aztán a zene ritmusára bíztam a dolgot. A billentyűk önálló életre
keltek, én csak a fő motívumot ismételtem. Pár záróakkorddal lezártam az új
kreálmányom, ezután felálltam és meghajoltam. Remélem, hogy mindenki tetszését
elnyerem. Miután kellőképpen megtapsoltak rengeteg ember jött oda gratulálni és
különféle kérdésekkel bombázni. A feketébe öltözött fiatal lány is közelebb
lépett. A ruhája szabása egyszerű volt, mégis megragadta a figyelmem, pezsgett
körülötte a légkör. Minden szó nélkül leült a zongoraszékre és elkezdte az
előbbi darabot. Hibátlanul adta elő, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy
még nem hallotta, hiszen én komponáltam. A felháborodottan összesúgó hölgyektől
megtudtam a lány nevét, Madeline-nak hívták és azért volt feketébe öltözve,
mert nemrég özvegy lett. A szervező úr közeledett.
- Szép munka Daren – Veregetett vállon a kis termete
ellenére, az ősz hajú hetven év körüli házigazda.
- Köszönöm uram- Feleltem gépiesen. A figyelmem tetemes
részét Madeline kötötte le. Csillogó barnaszemei elhatározottságot sugalltak,
látszott, hogy élvezi azt, amit csinál. Nagyon tehetséges.
- Daren, most már ideje visszamenned dolgozni.
- Rendben, de előtte még lehetne egy kérdésem?- Meg se
vártam a válaszát- Ki az a lány?
- Madeline Grace-re gondolsz, a fiatal özvegyre. Szegényt
egy olyan emberhez adták a szülei, aki a dédapja lehetne, csak azért, hogy
rendezzék az adósságaikat. A férje, mint az várható volt, az esküvő után két
hónappal meghalt, azóta nem látta senki a lányt. Ez az első alkalom, hogy
előmerészkedett. Lassan olya leszek, mint a feleségem- Fűzte hozzá tarkóját
vakarva.
A fiú, a zongorista, távolodni kezdett. Ne! Kérlek még ne!
Annyi kérdésem lenne hozzá. Azt szeretném, ha tanítana. Meg akarom tudni a
nevét és azt, hogy milyen ember. Felpattantam a székről és a fiú után siettem.
Az idős úr kaptam el a karom.
- Darennek sok dolga van, ő az egyik legjobb komornyikom.
Véleményem szerint a kisasszony se szeretnek bajba kerülni- Fejével a
bejáratnál toporzékoló, dühös anyja felé bökött. Mit keres itt az anyja?
Sóhajtva odament hozzá.
-Madeline! Minek jöttél ide?- Hisztizett.
- Miért baj?
- Holnap ismét férjhez mész
- Micsoda?!- Ezt nem hiszem el! Ismét ki akar használni
- Most pedig induljunk haza!
Muszáj engedelmeskednem, és ha szerencsém van az újdonsült
férjem sem lesz hosszú életű. Még utoljára mélyen Daren csodálkozó szemébe
fúrtam a tekintetem. Majd egyszer, ha lesz elég merszem ellent mondani, akkor
biztos megkeresem őt.
Madeline-t elrángatta az édesanyja, ám ő egyre csak
visszatekintett rám. Valami bátorítót akartam mondani neki, de már túl messze
járt. Eltűnt, lehet, soha többé nem látom.
Ez az eset már egy hónapja történt, azóta nem kaptam hírt
Madeline-ról, pedig minden nap érdeklődtem. Ma egy bizonyos Moonlight
vezetéknevű asszonyt fogok tanítani. A kertes ház békésnek tűnt, senki nem
nyitott ajtót, ezért bementem. A nappaliban egy kisebb pianino volt, egy lány
ült előtte, háttal nekem.
- Vártalak- Szólalt meg dallamos hangom, még nem hallottam
ehhez hasonló hangot, annyi életerőt sugárzott. Most, hogy jobban
megvizsgáltam, az egész személye vibrált.
- Ismerjük egymást?- Megrázta a fejét, de még mindig nem
fordult felém- Akkor had mutatkozzam be, a nevem Daren Fate, és a maga neve?
- Madeline Moonlight, leánykori nevemen Madeline Grace-
Amint megláttam a jellegzetes vonásait, egyből felismertem. Ő volt az.
Ragaszkodom, ahhoz, hogy mindenképpen folytasd a blogot, ha mással nem, novellákkal. Az is jobb lenne, mint a semmi, legalábbis, nekem az is megfelelne.:)
VálaszTörlésMoonlight^^
VálaszTörlés