Ez lenne a vég?

Jól látjátok, lehet ez lesz az utolsó bejegyzésem ezzel a történettel kapcsolatban...



Reggel nem fogadott a szokásos zaj. Elsőnek el sem hittem, hogy ez a hely lehet megint ilyen csendes, de aztán amikor tudatosult bennem, hogy ez mit jelent, egyáltalán nem örültem. Hova tűntek a többiek? Nath is eltűnt, egyedül én maradtam a házban, ez gyorsan kiderült, mert minden szobába benyitottam. Talán a mezőn vannak? Felkaptam az egyik bélelt kabátot, kesztyűt vagy sapkát eszembe se jutott felvenni. Végigrohantam az ismerős ösvényeken, megnéztem a patakparton, ott ahol elsőnek találkoztunk, Reniék régi táborhelyénél. Éppen a meleg vizű forrás felé vettem az irányt, de meghallottam a hangokat. Sok felnőtt férfi dörmögő hangja visszhangzott. Egyre közeledtek, vajon kik ők? Mit keresnek erre? Nem találhatnak meg, félő, hogy olyanok, mint azok a városiak akik egymást ölték az élelemért meg a ivóvízért. Végiggondoltam merre juthatok leghamarabb haza, és kerülhetem el őket. Halkan és lassan lépkedtem, a hó elnyelte a lépéseim zaját, viszont meghagyta a lábnyomom, ezért mégis egy hosszabb kerülőúton mentem haza. Elkéstem, a háznál fegyveres emberek álltak őrt. Éppen akkor jött ki valaki az ajtón, mikor odaértem. Szerencsére egy fenyő eltakart előlük.
- Főnök, itt laktak, nemrég mentek el. Mi legyen? Beköltözzünk amíg gyűjtögetünk a környéken?
Micsoda?! Beköltözni a mi otthonunkba?! Nem hagyhatom! Ám ez csupán elhatározás, megvalósítani megtudnám teljesen egyedül? Fel kellene adnom, de képtelen vagyok a kezükbe adni az egyetlen stabil váramat ebben a megkergült világban. Pár másodpercre elvesztettem az egyensúlyom, annyira a fejemben kavargó dolgok kötöttek le. Ráléptem egy száraz ágra, mivel a fenyő alatt kevés hó volt. A halk reccsenés olyan hangosnak tűnt, mintha egy villám csapott volna le. A szívem hevesen zakatolt, meghallották? Minden bátorságom elszállt a közelgő hóvihar első fuvallataival. Hátráltam, féltettem az életem, mert még nem halhatok meg, még dolgom van. Nekiütköztem valaminek.
- Hé, kislány! Mit akarsz?- Ahogy megfordultam egy töltött puskát nyomott egy fickó a homlokomhoz, azt nem tudtam megmondani milyen fajta, de ilyen közelről mindegy is, számomra végzetes, ennyi a lényeg.
- Én-Én... Itt laktam- Az a legjobb, ha a többiekről nem mondok semmit, legalább ők megmenekülnek.
- Egyedül?
- Igen- Próbáltam a hangomba határozottságot, erőt csempészni, de nem nagyon ment. Eleve rosszul hazudtam, de így, egyáltalán nem ment. A távolban megláttam Nath döbbent arcát, egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy odarohanok hozzá és szorosan megölelem, de az agyam reálisabb része azonnal folytatta ezt a gondolatmenetet, lelki szemeim előtt ott hevert Nath élettelen teste, homlokán egy hatalmas golyó ütötte lyukkal. Meghalna, az én hibámból- Mit akarnak tőlem? Mit csinálnak itt az erdő kellős közepén?
- Hirtelen milyen cserfes lettél- Ne, ezt ne, nem veheti észre őt. Én már halott vagyok, ő még élhet. Tekintetemet Nath-ébe fúrtam, arra utasítottam hangtalanul, hogy menjen innen. Ő csak a fejét rázta.
- Ilyen vagyok, szóval válaszolna?
- Majd később, most elviszlek a főnökhöz- Megrántottam a vállam és a ház felé indultam, még utoljára mélyen Nath szemébe néztem, hát ez lenne a búcsú. Megérte, a vele eltöltött idő csodálatos volt, de elválni szörnyen nehéz. Hátat fordítottam neki, hagytam, hogy az ötvenes évei közepén járó férfi elvigyen, tudom, nagy hiba, de nem akarok mást is veszélybe sodorni.
- Ez ki?- Kérdezte egy részeg fiú, gondolhattam volna, egyből felitták az összes alkoholt.
- Azt mondja, hogy itt lakik. Szerintem a hasznunkra lehet még- Odalökött a részeghez- Chriss, vigyázz rá, én megkeresem Steve-et.
Ott maradtam a húsz év körüli sráccal, akinek átható kék szemei voltak. A lépcsőre ültem, és megterveztem az úgynevezett múltamat, amiből csak egy valami lesz igaz, az, hogy Emmának hívnak.