2012. február 17., péntek

Nathaniel

Az egész testem remegett, a jég rám fagyott, hülye voltam, hogy elaludtam. Ráadásul a fiúra terítettem a kabátom is, csak a láznak köszönhetem az életem,néha már egész hasznosnak érzem. Az viszont garantált, hogy még egy éjszakát nem fogok kibírni szabad ég alatt, főleg ha továbbra is havazik. Felkeltettem a fiút is, nagyon jól festett, a láza is lejjebb ment, olyan lázas volt körülbelül, mint én. Amint megpillantott egyből elmosolyodott, szívdöglesztően nézett ki. Viszonoztam a mosolyt.
- Jó reggelt- Üdvözöltem végül egyszerűen. Segítettem neki felállni, az a legjobb, ha megkeressük a többieket, ezt már tegnap eldöntöttem. Persze az sem megoldás, hogy örökre abban a szakadt sátorban lakunk.
- Neked is jó reggelt- Most még inkább meghallottam az akcentusát- Köszönöm a tegnapit
- Semmiség volt- Éreztem, ahogy a vér az arcomba futott, nem mondhatom el neki, hogy akár meg is ölhettem volna. Miért változtam hirtelen ilyenné? Ez most nem számít, felesleges egyenlőre ezeken törnöm a fejem. A túlélésre kell koncentrálni, irányítottam gyorsan vissza a figyelmem a célomra. 
Egy nagy baj volt, az erdő mindenfelé ugyanolyan, órákon át bolyongtunk, de ugyanoda jutottunk vissza. Olyan káromkodások szaladtak ki mérgemben a számon, amelyekről azt se tudtam, hogy léteznek. A fiú továbbra is vidáman megjegyezte, hogy fura a nyelv amin beszélek.
- Mindenki ezt  mondja- Jegyeztem meg morcosan, az összes külföldi ezen csodálkozik.
Megbotlottam valamiben, ennek hatására a talpamon lévő vágások égni kezdtek. Egy kőből kirakott ösvényen hevertem a következő pillanatban. Levettem a cipőt, amit még este erőltettem a lábamra. A zokni tiszta vér volt. Elkerekedett szemmel bámultam a sérüléseket, sokkal csúnyábbak lettek tegnap óta. Végignéztem az ösvényen, nem hittem a szememnek, egy ház, egy faház! Próbáltam lábra vergődni, de sehogy se ment, csak jobban vérezni kezdtek a vágások. A fiú, mintha tollpihe lennék, felkapott és a teraszig vitt. 
- Megőrültél?? És ha felszakad a mellkasod?- Mondogattam dadogva neki, de meg se hallott. Belökte az ajtót, ami már amúgy is félig nyitva volt. A házban nagy felfordulás fogadott, sietősen távoztak az itt lakók. Mi történt itt? Lehuppantam a kanapéra, ami közvetlen az előszobában volt, ez egyben szerintem a nappali is.
A kandallóban tűz parázslott. 
- Jól vagy?- Ő is leült mellém, aranyló szemeibe fúrtam kérdő tekintetem.
- Ezt pont te kérdezed? Ez csak pár karcolás, téged viszont majdnem keresztbe vágtak!
- Jó-jó, igazad van...- Lesütötte a szemét- Még a neved sem tudom, sajnálom.
Tényleg! Én sem tudtam az ő nevét, hiszen nem volt időnk cseverészni, persze nekem volt, de annak semmi értelme nem volt.
- Emmának hívnak, és téged?
- Nathaniel- Illett rá ez a név, más nevet nem nagyon tudnék adni neki. Most volt időm tetőtől talpig felmérni, izmosnak tűnt, katonai egyenruhát viselt, szőkés barna haja az arcába omlott. Nem jutott eszembe semmilyen megfelelő téma, ezért csendben maradtam, vártam, mit lép. Ő is ugyanúgy felmért engem. Vajon hogy festhetek? Valószínűleg sötétbarna hajam tiszta kóc, ha még lehet hajnak nevezni. A bőröm és a ruhám pedig karcolásokkal teli, az arcomat nem is említeném, mindent összevetve, a végeredmény, katasztrófa. Mondani akart valamit, de még mielőtt megtehette volna, a távolban kiáltások hangzottak fel. Az én nevemet kiabálták.
Szólnom kell nekik, tudniuk kell, hogy élek. Nagy nehezen elsántikáltam az ajtóig, onnan kiabáltam vissza nekik. A hangom, akárcsak tegnap este, egy csomó madarat felvert a nyugtából. Remélem meghallottak. 
Nemsokára a zörgő gallyak jelezték, hogy jönnek, bal felől, ők voltak. Sár borította őket, de mind rám vigyorogtak. Hiányoztak. Renata jutott róluk eszembe, mi lehet vele? Sajnos ezt nem tudhatom, de a legjobban reménykedek, hogy jól van. Amikor körülvettek, megkönnyebbülés futott végig rajtam, megnyugodtam, hogy rendben vannak. Újra teljes lett a csapat, sőt egy fővel kiegészült, legalábbis úgy gondolom Nathaniel velünk tart. 

1 megjegyzés: