2012. február 13., hétfő

Egy fiú a semmiből

Reflexből rohantam az ájult fiúhoz. Letérdeltem elé, és nagy megkönnyebbülést jelentett az, hogy még lélegzett. Szőkés barna haja izzadt homlokára tapadt, láz tépázta belülről, még az én hőmérsékletemhez képest is forró volt. Alig mertem a sebre nézni, ami az egész mellkasán végighúzódott, mégis megtettem. Kis híján kiadtam a gyomrom tartalmát, amikor megláttam a piszokkal teli gennyes borzadályt. Mi ejthet efféle sebet? Csoda, hogy él. A szeme hirtelen kipattant, de az a láztól annyira csillogott. Felém nyújtotta az egyik kezét, de az fél úton lehullott a teste mellé, vissza a földre.
Mit tehetnék? Az agyam megállás nélkül cikázott a lehetőségek között. Nagy valószínűséggel nem bírom elcibálni a táborig, hiszen azt se tudom hol vagyok, így egy másik verzió mellett döntöttem. Itt kell kitisztítanom a sebet, emlékszem, hogy a könyvben mit írtak a sérülések gyógyításáról. Micsoda mázli, hogy ezt legalább elolvastam a repülőn. Közelebb hajoltam a fiúhoz és kisöpörtem a tincseket a szeméből.
- Mindjárt visszajövök, meggyógyítalak...- Mondtam bizonytalanul, nem ígérhetek olyat, amit nem tudok teljesen biztosan betartani, de ezt most figyelmen kívül hagytam. Megragadta a kezem, és visszarántott magához.
- Ne hagyj itt, nem akarok egyedül meghalni - Rekedt hangja megrémisztett, kb. olyan volt, mint aki tényleg mindjárt elpatkol.
- Nem fogsz, sietek
Mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan felálltam és elrohantam. A félhomály ellenére tökéletesen ki tudtam venni a fák kiugró gyökereit. Találtam egy kis patakot, a célnak pont megfelelt, most már csak valamiben el kellene juttatnom hozzá. Mégis miben? Tanácstalanul kutattam, végigmentem a parton. Semmi olyasmi, a fák között sem jártam sikerrel. Ekkor a vízben megcsillant egy fémdoboz, természetesen a patak legmélyebb részénél, mert máskülönben túl egyszerű lenne. Kénytelen leszek bemenni érte, de ahogy ez képek formájában megjelent a lelki szemeim előtt, úgy kicsit sem volt biztató. Nem tudok tüzet gyújtani, a víz rám fagyna, végül pedig kihűlnék. Támadt egy életképes ötletem. Ledobtam a nadrágom, a cipőm és a zoknim a legközelebbi kőre, és belegázoltam a jéghideg vízbe. A kövek szinte azonnal szétvagdalták a talpam, de tovább törtem az utat. Remélem nem ér derékig a víz. A fogaim folyamatosan vacogtak, az ujjaim kékülni kezdtek, a lábam se lehet jobb állapotban. Végül igazam lett, a patak csak térdig ért. Kikaptam a konzervdobozt (Vajon hogy került ez ide??) és már sprinteltem is, ki minél gyorsabban ki, ezt ordította minden porcikám. Visszavettem a nadrágot, a zoknit nehezen bírtam a lüktető lábamra erőltetni, a cipővel nem is próbálkoztam.
Elég hamar a tisztáson találtam magam. A fiú egy fokkal jobban volt, éppen aludt, jobb is így. Talán kevésbé fog neki fájni, amikor azokat az apró gallyakat kiszedem belőle. Kevés vízzel lelocsoltam a sebet, erre azonnal felriadt. Megnyugtattam, aztán figyelmem újra a vágásra összpontosítottam. Végig csacsogtam, hogy leplezzem a zavarom és az ijedtségem. Elég nagy hülye vagyok, hogy elkezdek orvost játszani, de akkor hagyjam meghalni? Megteszek minden tőlem telhetőt, bizonygattam. A fiú egész nyugodtan tűrte az ügyetlenkedésem, fél óra elteltével jóval tisztább volt a seb.
A kezem remegett, tiszta vér lettem. Szerencsére az adrenalin nem engedte ezt tudatosulni bennem. A fiú légzése egyre egyenletesebbé vált, újra elaludt. Egy idő után úgy ítéltem, hogy mindent kiszedtem, amit ki tudtam.A pulcsim egy darabjával bekötöztem, majd elhanyatlottam a porban. A nap éppen feljövőben volt, még csak az ég peremét festette rózsaszínre. A por amit felkevertem, körülöttem táncolt. Nehéznek éreztem a testem, mozdulni se bírtam, az álmosság és az eddig felgyülemlett félelem a földön tartott, mégse zavart, mert most elsőnek éreztem azt, hogy élek. Az elmúlt napokban valahogy ez nem volt jelen, folyamatos űr tátongott bennem, ami nem hagyott nyugodni. Maga a légkör is megváltozott, jelen pillanatban azt sugallta, hogy itthon vagyok, nem lesz baj.
Ekkor vette kezdetét egy új világ.

1 megjegyzés: